Hátranézek és nem látom magam

Hátranézek és nem látom magam fiatalon, sem az esőkben, sem a hóval megtömött egek alatt. Ősz van, régi háborús ősz és Fehérvár minden harangját egyszerre hallom zúgni egy fenyegetett délelőttön. De csak mellkasom visszhangzik most is tőlük. A folyóból, melyen átgázoltam, vércsék ittak. Zölden rohant a víz árnyékom fölött. De hova tűnt az az igyekvő, nyurga árnyék? S hová a túlsó part sásos széle? A vércsék égre szögezve visongnak erőtlenül, mint földrengéses lopásban lefülelt latrok. Bátorka arcom sehol. Kezem melege sehol. Zsoltárt éneklő szám is hamu alatt. Mintha egy elfelejtett nyelv szótára volnék, vagy időszerűtlen álom, melyben évszázadokat ugrál az idő kőről kőre és jegenyék csúcsáról át a Holdra. Bevetett ágyakat döncölök szét, párnákat lökök félre, mint házkutatásos mámorban titkosrendőr, de a gyűrt lepedőkön is csak a nők kitakart arca tüzel – sehol az enyém! Hamis tanúja voltam tán magam is ifjúságomnak s tüzes kutyákat láttam futni a mezőn ott is, ahol rőt kórót hömbölygetett valami vihar? Vagy rég ízleltem csobogó, üde vért, amelytől utoljára még megújulnék s a szememben lerakódott só is kimosódna és láthatnám magam újra minden ég alatt, minden ház kapujában, hátam mögött csapkodó, nagy esőkkel?