Úgy néztek rám

Úgy néztek rám mindannyian,   mint eltökélt merénylőre,   aki kővel dobálja meg a hattyúkat a városligeti tóban s elevenen temeti el a fülemülét. Ha volna Istenetek, elalvás előtt neki panaszolnátok be pironkodva, de így, behúzott nyakkal,   a gallér kemény abroncsából csak bámuljátok zárkózott sétáimat az ég alatt. Özönlenek a napsütésből elő az autók, özönlenek fegyverek, sikoltások, kiszakad a csalán a földből; a hátam mögött huzatos szájjal arról suttogtok mégis: nem az én bűnöm-e ez a világ?   a névtelen sok bajt nem én hozom-e rátok?   s a halál lángragyúlt gondolatával nem én járok-e titkos találkára? Nagy, lomha függönyök húzódnak szét   s csapódnak össze zajtalan, szemek tolongnak a felhők alatt is ismeretlenül:   szeretnék tudni: ki vagyok? Senki, senki – nyugtatnám őket is –, csak egy tüntető tömeg emléke, amely megállíthatatlanul vonul utcáról utcára, mint néma körmenet. Kopog mögötte a beton, kopog az idő.