A világ emlékművei

Jön-megy a csavargó idő,   járom én is a havas várost. Az utcák, mint egy kiszedett vers   széthullott ólomsorai,   vigasztalanul néznek engem. A világ emlékművei ilyenkor sötétednek el   bennem percről percre és kőzászlók és bronzoroszlánok és háborús holtakért leszálló márványangyalok fölött   rekedt fuvolák hangját hallom. Ilyenkor érzem: kiszemelnétek   engem is áldozatnak,   eleven, mozgó járda-lénynek,   aki tüntető, bíbor levelekkel vonul föl újra helyettetek cirkuszi őszben   és szétkenődik vére   az Országház kupoláján. De én már régóta megfoghatatlan,   mozgó tűz vagyok, barátaim,   mozgó akarat, függetlenedő remény   s jóváhagyásom nélkül   engem nem lehet többé föláldozni. Számban őszi forradalmak, őszi kiáltozások   és őszirózsák kesernyés íze együtt   s fölöttem sorra kigyulladó utcalámpák.