Látom előre az Időt

Hány hete már, hogy itt élek ezek között a jóslatos falak között! Pattogzik s potyog elém a mész a földre, mintha dajdajozó, részeg darazsak rugdosnák le unalmukban a vakolatot. Pedig csak az Idő van újra dögrováson: rozzant alkoholistaként ő hánykolódik, forog saját mocskában hadonászva. Csukott szemhéján elkorcsosodott pókok ülnek. Szavakat sugdosok neki: „állj talpra, Idő, szemem és mellkasom köddel van tele s egy erdő néz be hosszan az ablakon.” De rám se vakkant. Talán az elgázolt kutyák holttestét kéne hanyagul odadobnom a lába elé? Terroristák véres kesztyűjét, vagy a kihabosodó szájú, riadt kisfiút, kit torkon talált a rádiumsugár? A csontos ég alatt végeláthatatlanul vonulnak rózsák és sebek. Utoléri őket megint az ősz. Felhők felhőkkel tülekednek és esők táncolnak majd körül égremutató, néma ujjakat. Látom előre az Időt: ugyanaz, ugyanaz, ugyanaz. Padlót s krétafehér falakat összenyálaz. Semmi álremény tehát. A tehetetlenség titkos története folytatódik.