Búcsú Finnországtól

Kékszürke felhők Finnország fölött – Húzódom ki alóluk, búcsúzkodom. Verssorok csapódnak mögém, összekeveredve sirályokkal és záporcsöppekkel. Micsoda díszkíséret ez szeptemberben! Könnyű elgondolnom: utolérhetett volna itt halálom is. A Sziklatemplom falának dőlve egy kattogó órát hallottam tiktakolni s Orfeusz halántékán a leszoríthatatlan verőeret. Tudtam: már többé nekem se szabad hátranéznem: hadd járjon az a tömérdek nő szőkén, zavartalanul   s ágyékig napsütésben   a Mannerheim sugárúton; hadd illatozzék kezük a korai, zöld almáktól, amíg a kéz még illatozni tud. Én elmegyek úgyis, szinte lábujjhegyen, tarkómon az északi fény, mint elhalasztott ítélet csöndje, hűvösen megül. Így veszítem el sorra városaimat, országaimat, csónakok régi útját a vizek temploma felé, így a vizeket is. Ám a tenger, mint a téli háború megőszült veteránja, elkezd mögöttem énekelni, rekedten, szilajul – nekem és az óriás Napnak.