Jó volt nekem

Jó volt nekem a sut, a matracos fekhely,   horpadt ágyak fölött a kalapos lámpafény,   jó volt nekem még csikorogva is ott aludnom.   A Hold, mint késleltetett halálfélelem,   gyakran megérkezett s megnőtt tőle a fal, a sétáló óra árnya, az ablakkeret,   de jó volt nekem még félnem is babonásan.   Párizsban hó esett, Zámolyon jég, Grúzia   hegyoldalain sasok vére ömlött a völgybe, idegen voltam én minden leveretésben, minden gyászban,   de jó volt nekem a földön még idegennek is lennem.   És jó volt itt, jó szemek fényében járnom,   mint ama soványan sugárzó Názáretinek bevonulni a Városba   virágvasárnapi, kócos szamáron.   Dobok dübögtek neki s kolomp rázkódott közben,   mint epilepsziás katona – engem szerelmeseim halandó teste rázott meg így,   ha újra meg újra fölébresztett rájuk az éjszaka.   Sütött ágyékuk, égetett,   akár a jeruzsálemi homok, rozmaring-könnyű megváltásra én mégse gondoltam soha,   most is inkább csak hosszú hajú, meleg esőkre gondolok,   amelyek jönnek, elköszönnek, vonatot   búcsúztatnak el vagy kínzó idegháborúkat. Nyomukban kisüt a Nap, mint az örök élet   s csigák indulnak el a fű közt lassan a végtelennek.   Jó volt nekem a jó és jó a rossz is:   fájdalmaimmal is az élet folytatta magát. Halottaim, ha kellett, naponta újrahaltak,   csakhogy összébb szoruljanak szívem körül a fák   s az idő, melyben ott volt mindig egy másik,   egy ismeretlen idő osztódó sejtje, rángott, hánykolódott, szakadt szét jövőjére   s egyetlen percre se hagyta megvénülni a szemem.