Mátrai erdő

Erdő, Erdő, megfejthetetlen, zöld álom,   nyár bujdosik a bokraidban   s árnyékos rigó. Földből kifordult betyárcsonton szöcskék napoznak időtlenül. Megfejthetetlen történeted   vagyok én is már hetek óta,   járok föl-alá benned árnyékosan, levelek, ágak recsegő visszhangja kísér, töredékes a kezem, a riadozásom, a hangom,   valakinek majd újra kell   álmodnia az életemet. Kopog a múlt a hátam mögött,   akár a félérett makk szeptemberben. Erdő, erdő, nekem te Dante erdeje vagy,   Isten zöld fogolytábora – Bármerre fordulok is: a halál elnagyolt   mondatait hallom egy szakadékból s eltévedt arcaimat látom tuskósodni   a gyökerestől kifordult fákban.