A világ emlékművei, 1989

 

 

 

 

Mátrai erdő

Erdő,
Erdő, megfejthetetlen, zöld álom,
 
nyár bujdosik a bokraidban
 
s árnyékos rigó.
Földből kifordult betyárcsonton
szöcskék napoznak időtlenül.
Megfejthetetlen történeted
 
vagyok én is már hetek óta,
 
járok föl-alá benned árnyékosan,
levelek, ágak recsegő visszhangja kísér,
töredékes a kezem, a riadozásom, a hangom,
 
valakinek majd újra kell
 
álmodnia az életemet.
Kopog a múlt a hátam mögött,
 
akár a félérett makk szeptemberben.
Erdő, erdő, nekem te Dante erdeje vagy,
 
Isten zöld fogolytábora –
Bármerre fordulok is: a halál elnagyolt
 
mondatait hallom egy szakadékból
s eltévedt arcaimat látom tuskósodni
 
a gyökerestől kifordult fákban.

 

 

 

Önarckép, egyetlen tollvonással

Magam sem értem: sokszor ott álltam én,
 
ahová már csak egy madár
 
mert volna leszállni gyanútlanul.

 

 

 

A járdára ejtett szőlőszemben

Gyönyörű ősz volt az idén is, napos november,
 
de mindenfelé csak öregek ténferegtek,
lassan mozogtak a verőfényben,
 
mint kukoricát morzsoló öklök.
Lesütött szemmel jártam köztük a parkban, a körutakon.
Nem akartam, hogy lássák: az elmúlásra engem
 
csak a te újra és újra kitavaszodó
 
tested emlékeztet.
A járdára ejtett szőlőszemben is azt kerestem:
hátha meglátom benne édes mozgalmasságod
 
utcai jelenetét,
az égbolttal összejátszó mosolyodat,
 
körülpillézve sűrűn holtsárga levelekkel.

 

 

 

Jó volt nekem

 
Jó volt nekem a sut, a matracos fekhely,
 
horpadt ágyak fölött
a kalapos lámpafény,
 
jó volt nekem még csikorogva is ott aludnom.
 
A Hold, mint késleltetett halálfélelem,
 
gyakran megérkezett
s megnőtt tőle a fal, a sétáló óra árnya, az ablakkeret,
 
de jó volt nekem még félnem is babonásan.
 
Párizsban hó esett, Zámolyon jég, Grúzia
 
hegyoldalain sasok vére ömlött a völgybe,
idegen voltam én minden leveretésben, minden gyászban,
 
de jó volt nekem a földön még idegennek is lennem.
 
És jó volt itt, jó szemek fényében járnom,
 
mint ama soványan sugárzó
Názáretinek bevonulni a Városba
 
virágvasárnapi, kócos szamáron.
 
Dobok dübögtek neki s kolomp rázkódott közben,
 
mint epilepsziás katona –
engem szerelmeseim halandó teste rázott meg így,
 
ha újra meg újra fölébresztett rájuk az éjszaka.
 
Sütött ágyékuk, égetett,
 
akár a jeruzsálemi homok,
rozmaring-könnyű megváltásra én mégse gondoltam soha,
 
most is inkább csak hosszú hajú, meleg esőkre gondolok,
 
amelyek jönnek, elköszönnek, vonatot
 
búcsúztatnak el vagy kínzó idegháborúkat.
Nyomukban kisüt a Nap, mint az örök élet
 
s csigák indulnak el a fű közt lassan a végtelennek.
 
Jó volt nekem a jó és jó a rossz is:
 
fájdalmaimmal is az élet folytatta magát.
Halottaim, ha kellett, naponta újrahaltak,
 
csakhogy összébb szoruljanak szívem körül a fák
 
s az idő, melyben ott volt mindig egy másik,
 
egy ismeretlen idő osztódó sejtje,
rángott, hánykolódott, szakadt szét jövőjére
 
s egyetlen percre se hagyta megvénülni a szemem.

 

 

 

Húsvét másnapján

Húsvét másnapján is kiált a kakas,
 
pedig te azt hitted már:
 
túlvagyunk minden áruláson,
túl péteri s júdási éveinken.
Állunk csak itt az áprilisi kertben
 
a mennybe menendő barackfák között
 
és összeszűkült szemekkel nézzük
a szomszédos Gellérthegy golgotás sziklaéleit
és megbocsátjuk egymásnak szavak nélkül,
 
hogy szegény, fáradt, fegyverekkel játszó
 
évszázadunkban éltünk
ajtók s falak mögött, szöggel kivert pincékben gyáván,
s beengedtük a hazugságot még a versekbe is,
 
be a vérbe, a simogatás, az ölés
 
csuszamlós gyönyörébe –
És se kard, se katonák és az a sok nyálas csókú,
férfiatlan férfi se undorított bennünket máig!
 
Mintha az ezüsttel bebolyhozott
 
olajfák, leánderek
másnak illatoztak volna a hegyen
és nem mi álltunk volna alattuk kőfehéren,
 
az álmukból fölvert madarak közt
s nem mi hazudtuk volna
 
a ránk törő szélnek, hogy: senkik vagyunk,
senkik, csupán a Hold eltévedt vendégei.

 

 

 

Esztergomi töredék

Alvó kutyák feje a nehéz porban
 
s itt-ott szétszórva kövek,
 
kidöntött fák és bazilika-árnyak:
Esztergom augusztus-éji töredékei.
Hazaérni én már csak itt érek haza.
Egy harang ballag velem a dombok
 
közé némán, mintha Isten bolondja volna.
Ling-leng a diófák közt, én meg mosolygok.
Minden porszem a házam népe itt
 
s minden fűszál. A kígyó is csak annyira
fél tőlem, amennyire a teremtmények félnek
egymástól kezdet óta.
Egyszál gyufa és egyszál csillag
kivételes tüzében látom a kezem:
 
itthon van,
 
ajtót nyit nekem
s oszlatja el az örök sötétséget.

 

 

 

Tenger

 
Tenger: hatalmas közhelyem,
háborogsz, érvelsz, legyőzöl minden pillanatban!
 
viszel az égbe is, magadhoz ölelve,
 
mint földi foglyot –
 
de a partodon talált árva kesztyűvel
a szemhéjamon át is megigézel.

 

 

 

Eleven emlékem marad

Itt vagyok veled
 
s most veled lenni jó.
A kövön lepke s két szárnyán égő pávaszem:
talán a nyár cégtáblája,
talán a szemedé.
A tested csöndesen zsong mellettem,
 
mintha rádió szólna.
Fű-antennák fogják föl lélegzésedet.
És fű-ménes robog feléd
és százholdas búzatábla zöld árvize a dombról,
de elsodratásunk ábrándja
most is, mint mindig, gyönyörködtet.
Látlak majd itt-ott vidéki városokban,
 
írói esteken, vagy fölkontyolt hársfák alatt.
A színházból sírás hallatszik ki és hosszú átok,
de te ott is megszöksz majd
minden történet elől
s ismeretlen férfiak oldalán
esztelen, vad, májusi hangokat követsz.
Előre érzem: jó lesz majd fölsajognom,
 
hogy már csak voltál
s nem mellém heversz többé tópartra, hegyi fűbe
s a megőszült katicabogarakat
nem én söpröm le testedről álmaidban.
Jó lesz elnéznem hosszan
páros szép melled kihívó rangadóját:
eleven emlékem marad,
modellem minden elmúláshoz.
 

1968

 

 

 

Napló, 1982 kora őszén

Már megint ez a jégverés derekamban!
Már megint ezek a ferde esők a szemem előtt
s ezek a komor kémkedések a földön:
ki sír egy fűszál mögött
s merre kószál a hadsereg?
Már megint ezek a tövig kinyitott gázcsapok:
egész nap égő Irán és Libanon,
odakozmáló, szörnyű halottak!
S a tenger fölpúposodó hanglemezén
recsegő tánczenék!
Mintha mind a négy égtáj felől
kifakult, óriás ponyvákat hajtogatnának össze:
vége a nyárnak –
A világjáró utakat is szőnyegként föltekerik.
Fáradtan ül le mellém a por,
az utaznivágyó, sárga somlevél
és kiüresedett, múmiaarccal néz maga elé,
a délutánba.

 

 

 

Az utas

Megint egy város: tornyok és hidak!
A kirakatban melltűk, műszemek
s föltámadásra váró, hollandiai gyertyák.
Az utas gyomra gyöngén megremeg:
mi vár itt rá? Van Gogh-i március?
Kilenc évszázad perverz suttogása?
vagy tán egy elsodródott nőé, ki új szökevény itt
s a haza helyett gyönyör a hazája?

 

 

 

Meghallod-e még?

Fakó nép, mennek a napok, az évek,
meghallod-e még néha
cipőd ideges kopogását a kövezeten
s elcsukló himnuszaidat?
Kivirágzik az idén is minden akác,
minden gesztenye, minden somfa.
Az országalapító kéz
naponta megjelenik fölöttük a hajnali hűvösségben
s végigsimítja valamennyit.
Ráismersz-e erre a fáradhatatlan,
akaratos kézre a lombok között?
Ráismersz-e suhanására magadban?
Vagy neked is már csak a balsors magyar?
Elnézlek hömpölygéseid közben néhanap:
sok már a sorvadt kísértet soraidban,
a megkérgesedett szemű távolodó;
sok, aki a szalma-szakállas nyár zenéjét is
úgy hallgatja, mintha koldus-Tinódit
hallgatna épp egy utcasarkon.
Lehetne száz okom hát, hogy múltidőben
beszéljek rólad, kihaló madárfajok
és beomlott kutak hangján. De te olyan vagy nekem,
mint a költészetem: a fájdalmakból is
világ születik mindig s a szégyenből is páncélos égbolt.
Fakó nép, mennek a napok, az évek –
meghallod-e még távozásuk kényes visszhangját magadban
s agyonénekelt himnuszaidat?

 

 

 

Szendergés vonaton

Himbál a vonat, lecsukom szemem,
benne marad egy tántorgó fasor,
egy tó, egy tócsa, egy kopasz dűlőút
s az árokpart ragyás védőszentje.
És lebeg valami levélféle is zölden
 
ég és föld között,
de soha többé nem ér már földet.
Kialszik lassan minden ingerültség
a tájból s belőlem is. Az erőszak
idült emléke, mint veszett kutyák
szája széléről a hab, fehéren foszladozik.
Katt, katt – fut végtelenbe velem a kerék
 
és elhagyom, amit a háborúskodó
test naponta rám hoz: a zsaroló jelen időt.
Félálom ez? Halál előtti vagy halál utáni
játék-próba? Kezek lebegnek a nyár fölött
s lengeteg harangkötelek.
Nem ér halántékomhoz semmi, ami
hozzáért eddig. Messze sír, aki sírt
 
s messze vetkőzik,
aki meleg esőkben vetkőzött nekem.
Tücsök-motozást hallok megfonnyadt,
távoli fűből s egy gólyacsőr aszályos
reccsenését. Elég lenne ez utolsó zajnak is nekem,
száznapos álomhoz elég. Katt, katt – fut a
végtelenbe velem a vonat
 
s egyre suhantatóbb síkságok jönnek,
egyre hosszabbra nyúló árokpartok.

 

 

 

Búcsú Finnországtól

Kékszürke felhők Finnország fölött –
Húzódom ki alóluk, búcsúzkodom.
Verssorok csapódnak mögém, összekeveredve
sirályokkal és záporcsöppekkel.
Micsoda díszkíséret ez szeptemberben!
Könnyű elgondolnom: utolérhetett volna itt halálom is.
A Sziklatemplom falának dőlve
egy kattogó órát hallottam tiktakolni
s Orfeusz halántékán a leszoríthatatlan verőeret.
Tudtam: már többé nekem se szabad hátranéznem:
hadd járjon az a tömérdek nő szőkén, zavartalanul
 
s ágyékig napsütésben
 
a Mannerheim sugárúton;
hadd illatozzék kezük a korai, zöld almáktól,
amíg a kéz még illatozni tud.
Én elmegyek úgyis, szinte lábujjhegyen,
tarkómon az északi fény,
mint elhalasztott ítélet csöndje, hűvösen megül.
Így veszítem el sorra városaimat, országaimat,
csónakok régi útját a vizek temploma felé,
így a vizeket is. Ám a tenger,
mint a téli háború megőszült veteránja,
elkezd mögöttem énekelni,
rekedten, szilajul – nekem és az óriás Napnak.

 

 

 

Látom előre az Időt

Hány hete már, hogy itt élek
ezek között a jóslatos falak között!
Pattogzik s potyog elém a mész a
földre, mintha dajdajozó, részeg darazsak
rugdosnák le unalmukban a vakolatot.
Pedig csak az Idő van újra dögrováson:
rozzant alkoholistaként ő hánykolódik, forog
saját mocskában hadonászva.
Csukott szemhéján elkorcsosodott pókok ülnek.
Szavakat sugdosok neki: „állj talpra, Idő,
szemem és mellkasom köddel van tele
s egy erdő néz be hosszan az ablakon.”
De rám se vakkant. Talán az elgázolt
kutyák holttestét kéne hanyagul odadobnom
a lába elé? Terroristák véres kesztyűjét,
vagy a kihabosodó szájú, riadt kisfiút,
kit torkon talált a rádiumsugár?
A csontos ég alatt végeláthatatlanul
vonulnak rózsák és sebek. Utoléri őket
megint az ősz. Felhők felhőkkel tülekednek
és esők táncolnak majd körül
égremutató, néma ujjakat. Látom előre
az Időt: ugyanaz, ugyanaz, ugyanaz. Padlót
s krétafehér falakat összenyálaz. Semmi álremény tehát.
A tehetetlenség titkos története folytatódik.

 

 

 

A világ emlékművei

 
Jön-megy a csavargó idő,
 
járom én is a havas várost.
Az utcák, mint egy kiszedett vers
 
széthullott ólomsorai,
 
vigasztalanul néznek engem.
A világ emlékművei ilyenkor sötétednek el
 
bennem percről percre
és kőzászlók és bronzoroszlánok
és háborús holtakért leszálló márványangyalok fölött
 
rekedt fuvolák hangját hallom.
Ilyenkor érzem: kiszemelnétek
 
engem is áldozatnak,
 
eleven, mozgó járda-lénynek,
 
aki tüntető, bíbor levelekkel
vonul föl újra helyettetek cirkuszi őszben
 
és szétkenődik vére
 
az Országház kupoláján.
De én már régóta megfoghatatlan,
 
mozgó tűz vagyok, barátaim,
 
mozgó akarat, függetlenedő remény
 
s jóváhagyásom nélkül
 
engem nem lehet többé föláldozni.
Számban őszi forradalmak, őszi kiáltozások
 
és őszirózsák kesernyés íze együtt
 
s fölöttem sorra kigyulladó utcalámpák.

 

 

 

Így lásson, aki látni akar

 
Hagyom megráncosodni
 
szépen ezt az arcot,
ha már szilánk se, ököl se roncsolta szét
 
s nem taposták le durva póklábak közönyösen.
 
Hadd lásson, aki látni akar
a gesztenyelombok emlékezetéből
 
kikopni csöndben
 
s ebből a városból is,
amely taszigált, ölelt, ámított, lebegtetett.
 
Szemem a szobrok arcáról
 
ma is a tornyokéra vándorol,
aztán az égre s vissza, kialudt tüzeket lát
 
az elüszkösödött királyi várban
 
és vérben vonagló tömeget az Országház körül.
Hadd lásson így, aki látni akar
 
tonnás halántékcsonttal
 
ballagni a mindennapi sötétség felé,
mielőtt még a lámpák, mint emlék-mécsek, kigyúlnának.
 
Lehettem volna léha szökevény itt,
 
szemfüles világ-tanú,
de szavak, hóförgetegek és botorkáló esők
 
barátja lettem inkább,
 
aki hátracsavart fejjel is
a maga megtéríthetetlen álmát
 
álmodja végig:
 
a félresiklatott remény évszázadában
az erőtlen szabadokét.
 
Még jönnek évek, talán még jönnek,
 
de aki látni akar engem,
így lásson majd gyöngén is erősnek,
 
az ég sátorponyvája alól kilépni végleg.
 
Megőrzött arcomon a ráncok,
mint költők összegyűjtött versei,
 
távozásommal hódítsanak!
 
Megáll még tán egyszer a gőgös város is,
bevallhatatlan gyászát elrejteni.

 

 

 

Csak napok vannak

Vissza, vissza, de hova vissza?
Nincs többé nyár az évszakok közt,
se tél, se lomb-világ, se szép, macskaszemű ősz,
csak napok vannak: delek és esték,
egybemosódó, züllött reggelek,
amikor a fejem s a távoli tengerek is darabokban.
Vissza, vissza, de hova vissza?
Otthon a kertben Hold röntgenezi éjszakánkint
a nyúlánk mákot és remegő, zöld
televíziós-fényben várakoznak az almafák is.
Minden átfésült hely már idegen hely ott,
minden fémhátú bogár szentjánosbogárnak látszik.
Vissza, vissza, de hova vissza?
Szavakhoz? Csöndhöz? Nyelv-magányhoz? Már csak egészen kevés
szó maradt, amely ragaszkodik még saját hitéhez,
egészen kevés remény a megroskadt Isten
árnyához közel, hogy ajtóról ajtóra és országról
országra járjon, mint süvöltő, félnótás szentek.
Vissza, vissza, de hova vissza?
Az elrabolt s a megbecstelenített idő
a város falai közé már nem szül új időt nekem
és nem szül új múltat a völgyben kitakaródzó szerelem sem.
Haragos diólevél teng-leng fölötte, csapdos égre,
pedig a felhők is üresek már, mint kifosztott, régi királysírok.

 

 

 

Úgy néztek rám

Úgy néztek rám mindannyian,
 
mint eltökélt merénylőre,
 
aki kővel dobálja meg a hattyúkat
a városligeti tóban
s elevenen temeti el a fülemülét.
Ha volna Istenetek,
elalvás előtt
neki panaszolnátok be pironkodva,
de így, behúzott nyakkal,
 
a gallér kemény abroncsából
csak bámuljátok zárkózott sétáimat az ég alatt.
Özönlenek a napsütésből elő az autók,
özönlenek fegyverek, sikoltások,
kiszakad a csalán a földből;
a hátam mögött huzatos szájjal
arról suttogtok mégis: nem az én bűnöm-e ez a világ?
 
a névtelen sok bajt nem én hozom-e rátok?
 
s a halál lángragyúlt gondolatával
nem én járok-e titkos találkára?
Nagy, lomha függönyök húzódnak szét
 
s csapódnak össze zajtalan,
szemek tolongnak a felhők alatt is ismeretlenül:
 
szeretnék tudni: ki vagyok?
Senki, senki – nyugtatnám őket is –, csak egy
tüntető tömeg emléke, amely megállíthatatlanul
vonul utcáról utcára, mint néma körmenet.
Kopog mögötte a beton,
kopog az idő.

 

 

 

Az elmulasztott utak

Sütő Andrásnak

 
Istenem, az a sok elmulasztott út
Kolozsvárig! Álmomban körbeutazhatnám
rajtuk a Földet. Sárga rekettyefény
járna előttem várostól városig
s bivalyok dülledt szemétől elkomorodó éjszakák.
Hágók, templomok, fahidak és öngyilkosok
erdőben kallódó cipői jönnének velem
tolongó kíséretként. S Ady árnyékos kalapja,
jól belehúzva egy csillag homlokába,
sötétbe borítana előttem országokat.
Zarándokút? Szégyenút lenne ez? Magányos
gyászmenet a véres lécekkel telitűzdelt földön?
Fogam közt szikrázó aranypénzzel
az elrabolt temetőket kutatnám föl
s a holtakat beszéltetném a föld alól suttogva
a fejszével levágott fejekről; ha már az élők
szájában szavak helyett terméketlen, nyers kréták
csikorognak… Istenem, az a sok elmulasztott szó
és elmulasztott lombzúgás Kolozsvárig! Az a
kanyart jelző, élénk rekettyefény a Király-hágói
meredélyen! Nem is tudom: lenne-e még út
számomra arrafelé? Vagy már a fűvel benőtt
ösvény is csak a szívekbe visz föl, ahol annyi a kő,
mint a Sebes-Körös medrében Csucsa alatt?

 

 

 

Hátranézek és nem látom magam

Hátranézek és nem látom magam
fiatalon, sem az esőkben, sem a hóval
megtömött egek alatt. Ősz van, régi
háborús ősz és Fehérvár minden harangját
egyszerre hallom zúgni egy fenyegetett délelőttön.
De csak mellkasom visszhangzik most is tőlük.
A folyóból, melyen átgázoltam, vércsék ittak.
Zölden rohant a víz árnyékom fölött.
De hova tűnt az az igyekvő, nyurga árnyék?
S hová a túlsó part sásos széle?
A vércsék égre szögezve visongnak erőtlenül,
mint földrengéses lopásban lefülelt latrok.
Bátorka arcom sehol. Kezem melege sehol.
Zsoltárt éneklő szám is hamu alatt.
Mintha egy elfelejtett nyelv szótára volnék,
vagy időszerűtlen álom, melyben évszázadokat
ugrál az idő kőről kőre
és jegenyék csúcsáról át a Holdra.
Bevetett ágyakat döncölök szét, párnákat
lökök félre, mint házkutatásos mámorban
titkosrendőr, de a gyűrt lepedőkön is csak a
nők kitakart arca tüzel – sehol az enyém!
Hamis tanúja voltam tán magam is ifjúságomnak
s tüzes kutyákat láttam futni a mezőn
ott is, ahol rőt kórót hömbölygetett valami vihar?
Vagy rég ízleltem csobogó, üde vért, amelytől utoljára még
megújulnék s a szememben lerakódott
só is kimosódna és láthatnám magam újra minden ég alatt,
minden ház kapujában,
hátam mögött csapkodó, nagy esőkkel?

 

 

 

Te, napra éhes

A Pergőtűz forgatása közben
Mit tudtál volna mondani
a haldoklóknak?
Mit tudtál volna mondani nekik ott,
a rögtönzött, harctéri szalmaágyon?
A sarokban géz,
vatta,
jód,
véres kitüntetések
s kint, az elgazosodott kertben kutyatej,
homokvirág
és doni tulipánok
s a futóárkos, tavaszi földek fölött is
úgy röpködnek mélyrepülésben a puskagolyók,
mint bogarakra vadászó fecskék.
Mit tudtál volna
mondani nekik ott, a hullámzó
front-recsegésben,
akna-bűzben?
Hogy hősök vagytok, angyaloknak besorolt fiúk
és pünkösdirózsa-nagy sebetektől
gyógyul a haza?
Hogy az otthoni kutak vizéből
majd a ti mélyben vándorló arcotok
néz föl a vizet húzó nőkre
és sajogni fog a nyár utánatok?
Sajogni? égni?
s nagy vella szalmák
felhősítik értetek el az eget?
Vagy hogy a hosszú nyárfasorban
szakadék nyílik ott, ahol nevettetek?
Mit tudtál volna mondani nekik épp te,
aki a csúszó-mászó sárral is szövetkezve
az élet irgalmáért
könyörögsz folyton?
Harsog most is a retek a fogad alatt,
s már mennél, suhannál szökevényként,
virágöl vonz magához délutánra.
Mit tudtál volna mondani nekik,
te, Napra éhes, te örökéletre éhes?

 

 

 

Lódobogást hallok a nyárban

Elindulok s még nem tudom, hova.
Talán ez a türelmetlen hársfa
majd segít eldöntenem: belehajol
máris a szélbe
s röpül előttem föl a dombra,
az elvágtató darazsak után,
 
kik az édesség és a vadság
 
aranyszegélyű zászlajával
be-becsapnak a völgybe,
szablyás századok
végvári vitézeit megidézve.
Láttukra föllobban bennem
az örökké kijátszott vér,
 
a várromok alján megrekedt idő:
mintha bujdosó dac
és rajtaütések mámora nevelt volna engem már
a születésem előtt is!
Kiáltozást és lódobogást hallok a nyárban
Esztergom felől: Mária, Mária, Nagyasszony, segíts!
 
Látom: gazt súrolnak a kengyelek,
 
sziszegő csalánt
és szemek röpülnek el véresen fejem fölött:
szüzekre kilőtt ágyúgolyók.
Mint ló nyakára, hajolok rá én is a szélre
s vitetem magam a vér útján vakon.
Lepkék iszkolnak el előlem
ijedten nyugat felé,
szívdobogásommal és szégyenemmel.

 

 

 

Róma fiatal apácái

Róma fiatal apácáit látom
 
távolodni a Tiberis felé.
Kék vászon szoknyaruhájuk,
mint ökölcsapás megkékült nyoma asszonyi szem alatt.
A szökőkút nedves pereméről
 
lepkék szegődnek a nyomukba lustán
s az Angyalvár tövéből sóhajtó századok.
Uram, Uram, sóhajtok magamban én is
 
a megrepedezett betont nézve:
micsoda édenkerti térdek
 
és irgalommal megáldott mellek
 
múlnak el a világból céltalanul!

 

 

 

Szent és gonosz idő

Micsoda nyár ez újra! Negyvennapos
szárazság taplója rajtunk. Morzsalékos
a hant, a dombhát s tölcséres forgószelek
indulnak el a rozstáblák közepéből.
A mezőn szétszórtan tücskök és laposra
száradt rózsabogarak hevernek hanyatt,
égre meredő lábbal, mint szomjúságtól
elhullott etiópiai tehéncsordák.
Por, por és hamu röpdös már hetek óta
a temetőkből is. Por, por és hamu
a szobrok szájából. A napon kinn felejtett kéz
etruszk síralak cserepesre égetett
keze is lehetne. Arany és kifehéredett csont
nézheti ilyen áthevülten egymást közelről,
mint izzó szerelmesek. Ettől szikrázik így a
porcelán ég s az alvajáró tüzek is ettől
indulnak feléd, hogy bőrödet megérintsék –
Szent és gonosz idő! Bármerre fordulok,
szememet sárga tűk szurkálják a magasból. Esőért
kéne tán könyörögnöm: jöjjön vágtatva ránk,
földig lógó vízözön-sörénnyel, mint pusztai ménes.
De letapasztom inkább a nyelvem a szám padlójához
s hagyom veszni a világot némán a szárasztó hőben
s magamat is a te augusztusi forróságodban perzselődve.

 

 

 

Kiböjtölöm megtisztulásodat

Szomorú bűnödet csak én ismerem igazán
s én bocsáthatom meg, ki a halállal is
 
háltam már együtt.
Július van: szól a tüzes dob kertünk mögött
s mindenki téged akar látni: hogyan vergődsz a porban.
Még a vadrózsa bokraiból is kárörvendő
szemek figyelnek. Teli a Sashegy oldala velük.
 
Nézik sejtelmes jobb kezedet:
ott van-e a mocsár békanyálas kesztyűje rajta?
a lemoshatatlan bélyeg ott van-e kézfejeden?
Én béna vagyok. Fejemnél zöld kökényóra
tiktakol időtlenül. De te mutasd csak magad,
 
mutasd szégyened tengerszemét,
a beléje fojtott eszelős angyallal, aki
túszul ejtett s vitt volna magával kárhozatba.
Magas hegytető izzik a délelőttben: mészfehér
Isten arca. Nem akarok mást nézni,
 
amíg te talpra nem állsz,
csak ezt a fény-fennsíkot. Vakítson hét hétig a kő,
vakítson hetvenhétig: kiböjtölöm lassú megtisztulásodat
az időben, szerelemmel, vagy szerelemtelenül, én, aki
sokat szenvedtem mások bűnétől folyton és sokat
 
a magamétól. Kezemen
füvek, levelek zöld vére szárad, mintha Krisztusé,
és tompa szívütéseimet egy erdő hallgatja hátad mögött.

 

 

 

Augusztusi este

Nézd, csillagokat söpör egy kéz le
 
az augusztusi égről,
mintha a vacsora-morzsát
anyám söpörné le az asztalról odahaza.
Meg-megsuttyanó köténye petrezselyemszagú
 
és zöldhagymaszagú –
Rég elmúlt kertjének illata
 
altat el ma is temelletted.

 

 

 

Reggeli szekérúton apámmal

Megyünk apámmal szekéren,
megyünk két kis ökörrel,
harmat gurul utánunk
s csöppecske méz a Napból.
Balról illatos mákföld,
jobbról a temetőkert
s romtemplom vörös fala:
megkövült királypalást.
Szúnyog sír arcunk mellett?
Vagy tán egy régi halott
nyüszög a pangó földből?
a csősz, a vén Böde,
kit megütött a villám?
Kalapját sasok hordják,
zsebóráját az Isten.
Látni néha: az égből
ezüst lánc lóg a földre,
ott leng az Irtás fölött,
a nagy itató kútnál,
az ostorfának koccan,
a káva oldalának.
Kinek szemébe villan,
megáll egy pillanatra
s kapáját félrelökve
holt őseire gondol,
a hűvös rozmaringot
szétmorzsoló kezekre…
Megyünk apámmal szekéren,
megyünk két kis ökörrel,
harmat gurul utánunk
s csöppecske méz a Napból.
Balról illatos mákföld,
jobbról a temetőkert –
rozmaring hajladozgat
felénk az árkon túlról.

 

 

 

Otthoni udvar, ősz előtt

Szeptember. Hosszú napfény az udvaron
s kifakult mályvák a konyhafal előtt.
Lesántult kőrisbogár
biceg el köztük az éjszakák felé.
Esők, villámok
és leszerszámozott lovak árnya
indul utána lassan
tartós száműzetésbe.
Tudom, indulnál vele te is
az ősz elől,
a tél elől
magadba,
befelé: homályos, zöld utakra,
ahol nem kísér soha
zúzmarás harangszó s óraütés.
Pedig neked
meg kell tanulnod végre itt maradni
a romlás színhelyein: leprás falak
s letört kilincsek földjén,
a rosszul alvó kutak kávája mellett,
mert az itthoni udvaron is
már csak te vagy az egyetlen,
magasba fölcsapódó arcél,
a pusztuló falu-Ninivékre
emlékező Jónás.
Az ásító istálló-száj körül
kövér legyek donognak most is,
mint a bolondnak született lány
maszatos szája körül.
Lekvár és méz csatakja
köpülődik lágy szárnyuk tövén
s daliás trágyadomboké.
Ha kóválygott is valaha tőlük
fiatal gyomrod,
fekete bandájuk ma
a jászol alá temetett
halott lovaknak muzsikál.
Az elnéptelenedett ólak előtt
biceg a lesántult kőrisbogár.
Mögötte az udvar megöregedett porában
apró, kis forgószelek mocorognak.

 

 

 

Sérült vers

Kiss Ferencnek, aki agyvérzése után beszélni tanul

 
Beszéljünk, Ferenc… Alma… Havazás…
Szentendrén, kint, szarvas kerülgeti hóban a házad.
Régen látott már a Bazalthegy alatt minket.
Épphogy csak fényesedni kezdett akkor a szőlő szeme.
Mondd azt, hogy: szőlő… mézes… franc eszi…
Mondd azt, hogy: féreg… seregély… pimasz.
Kosztolányi darazsa itt ődöng fejünk körül.
Nem kell féltened attól, hogy fölnyársalják a tüskék.
Mi már haltunk meg együtt! Az égből
homok hullt ránk s vad kiáltozás-foszlányok
a Kárpátok felől. De mondd azt, hogy azóta
Isten üzent s a föld apályideje lassan múlik.
Mondd azt, hogy: csak azért is! Muskátliszag és hajítófa!
Mögötted sötét árnyék. Mondd azt, hogy: sötét árnyék.

 

 

 

Költők, társaim

Hiába jajgattok, hogy veszve minden:
országok, könyvek és hogy a megkéselt ég is
kiterítve fekszik már előttetek.
Siránkozástok annyit sem ér,
mintha egy hópehelyen ágyaznátok meg éjszakára.
Költők, társaim, kocsisbort nyakaló jeremiások,
átázott cipőmben itt téblábolok közöttetek a
Népliget lucskos fái alatt s az utolsó hangya
elvonulásában gyönyörködöm, amely a sírásók
lapátját készül elnehezíteni súlyos őszben.
Nézzétek, micsoda dac még a búcsúzásban is!
Micsoda sarkantyúzó, halál előtti fegyelem!
Minden falevél egy-egy ország, amelyen az a hangya
sötéten átgyalogol. Csikoroghatnak versek
s vascsizmák homlokomnál – én már csak álmodni tudok velük.

 

 

 

Mint tékozló fiúval kék lángú lepkék

Végre egyedül. Délelőtt kilenc.
Végre a világban, magam is világ.
Nincs arcél, tenyér, se őrült hózápor emlékeimben,
mely eltakarná a háztetőket.
És sírni se sír most senki
a hideg lépcsőházban.
Hűségem és hűtlenségem áldozatai
talán egymást keresik épp a városban,
hogy fölmagasztaljanak és elátkozzanak engem.
Csöngnek a telefonok, csöngnek a mű-fülek a
falban, de én most nem vagyok ott,
ahol szavakkal ölni szoktak.
Soványka fénycsík imbolyog asztalomon,
csuszkorál jobbra-balra csalfán,
ahogy jegenyéimet bókoltatja a szél.
Percek futnak el, mire megértem:
a mindenség játszik velem,
mint tékozló fiúval kék lángú lepkék.
Hazaértem volna hát én is?
kusza, tékozló fiú, haza, magamba?
Vörösbe játszó óceánpart homokján
valaki ott sétál még, aki
három napon át nevetett. A fákról
szentjánoskenyér csüngött barnán s én többé
nem akartam más lenni, csak fény, fény,
ki eltársalog Istennel, el a nyárral!
Ma már vizek s városok látképe dereng csupán,
az is villámcsapásos anarchiában.
És San Franciscóval szembe egy hazai hangya mászik,
nő mögötte a csönd, ahogy tiktakol órám.
Rőt háztetők hullámlanak elém a
délelőttben. Fehér ablakfák mértana nyomaszt.
De bent, magamban, szabad vagyok, mint
senki más. Az vagyok, ami a végtelenség
szeretne lenni: magára ébredt arc
és mámoros várakozások színhelye újra s mindig.

 

 

 

Májusi sütkérezés

Bólong, mozdul a fű,
 
aprócska, földi szél mozog tövénél
és aprócska versek bennem is.
Sok volt az emberugatás télen, sok a szégyen
s a ki-nem-mondható szavaktól súlyos a csömör.
De vége, vége! most kapok májustól
 
  ajándékba egy hársfasort
 
s országnyi csöndet.
Minden iramló bogarat s iramló zenét
 
hozzám küldhettek vendégségbe.

 

 

 

Finnország páfrányai közt

Itt most ráérek,
 
nem hajt az idő;
nem sziszeg rám a sors az alvilági fűből.
Két óriás kő néz: két vörös ökör,
hevernek kint a parton, mintha épp kérődznének.
Dél sincs még,
 
de már két zápor beköszönt hozzám
s öt kósza sirály.
Jöttek, mint szabadságos matrózok Helsinki felől.
Mögöttük az ég összeturkálva fehérrel.
Bent a városban, messze,
 
aranyórák lüktetnek idegesen
s forog ötvenmillió félőrült kerék az utcán,
forog a földben, a föld fölött,
a szerkezetek gyomrában s tündöklő
nikkel-agyak akadémiáját
 
rázza a száraz sírás:
hova rohannak azok a kerekek s miért?
Kék zománc-ketrecekben hova a szenvedélyek?
És megállhat-e az Ember újra, ha akar
régi sebeknél,
 
kivesző, boldog riadalmaknál,
miként áfonyabokor mellett
őzek, lepkék, szarvasok
s kiveszésre ítélt költők is megállhatnak?
Vagy sodródik tovább
 
a halálsugarak felé idillien,
mérgezett tűk és tűzvész-csóvájú
rakéták nyomán,
birodalmi fülzúgás kísérő zenéjével?
Semmi, semmi. Engedem:
 
hadd fussanak tovább a kétségek, a vágyak,
hadd fussanak a kábult kerekek.
Finnország páfrányai közt fekve hallgatom:
beszél magában az erdő, vénséges vénen beszél.

 

 

 

Éjszakai utazás Némethonban

Sötétség, szél. Az Elbán lefelé
 
valami ormótlan teher úszik lassan.
 
Talán egy roppant zsák.
 
Talán hajó.
Talán egy eltévedt, kósza hegy, földrengés után.
Kint hideg az éj,
 
hideg a víz,
 
mint parancsuralmi rendszerek.
A rohanó vonat minden vasa is hideg.
Behúzódva a fülkezugba,
 
Németország sebei mellett utazom
 
szemlesütve.
Láttok-e engem most, holtak szemei,
 
elsuhanni a folyóparton?
Csontpolgárok, füstlelkek, láttok engem?
Üvöltenem kéne, mint aki negyven év után
 
most ébred föl a romok közül,
 
égből zuhanó, tüzes gerendák sikolyára
s vernem a vonat ablakát ököllel,
hogy múlhat a múlt, de itt van
 
minden aljasság emléke
 
a bőröm alatt,
 
amit a háború reánk hagyott,
itt, itt mint kígyó a cukros tálban.
Véres szoknyácskák: front pipacsok
 
és fejbe lőtt templomtornyok
 
néznek hanyatt a földről engem.
És mégse mozdul meg tőlük
 
ölembe ejtett kezem,
nem nyílik meg a torkom,
mintha valaki bársonnyal
 
vagy rózsával
 
tömte volna teli a szám.
A tájon körös-körül
 
tagolatlan púpokban áll a sötét.
Belemosódnak fák, oszlopok, szörnyű nézésű
 
sasok az űrből
 
s tompa, utazó árnyam is egybemosódik vele.
A folyón lefelé
 
úszik tovább az ormótlan lidérc.
 
Talán egy puffadt zsák.
 
Talán hajó.
Talán egy eltévedt, kósza hegy, földrengés után.

 

 

 

Álom-jelenet

Itt járt megint caplató csizmáiban
az az elhagyott-szemű kisfiú.
Köszönés nélkül nyitott be hozzám.
Zsebéből nagyfejű szögek
potyogtak ki padlómra hangosan.
„Mik ezek? – kérdeztem tőle hamis szigorral
az ablakon beáradó napsütésben – elkábított,
kék madarak vagy halott gyerekek,
kiket nekem kell majd egyenkint eltemetnem?”
Oldalról lestem: figyel-e rám és
játszik-e velem, ahogy valamikor még játszott?
s fölszáll-e tekintete,
mint lámpagyújtáskor éjjeli lepkék?
Bátorításul dobolni kezdtem
a szekrényajtón: dram-dram, dra-da-da-dam.
A feszes ablaküveg recegve visszahangozta
a deszkát, de a véremből való fiú
csak állt s nézett rám idegenül,
mintha először látna. „Azt se tudod már,
ki vagyok?” A szeme sem moccant. Szájára
légy szállt oda, de az is lehet, hogy seb volt,
fekete seb. Vártam, hogy az ajtókilincsből
láng csap elő, akkorka csak,
mint lábujjra álló őszi kikerics
és a sötéten izzó fiú föloldódik a nyűg alól
s hozzám szalad: apa, apa, veled akarok lakni,
valahol itt a tuskószék alatt,
mert innen vonatot, kutyát, s vadkacsatalpat is
látni meg lassú havazást is.
De a kilincs csak fénylett tompán,
mint hideg ereklye. Megmarkoltam és
vadul rázni kezdtem a rezet: törjön le tőből!
Valaki erre fölsikoltott a falban:
„Átkozott, ez még álmában is ölni tudna
a csodáért! Ölni asszonyt, gyereket, Istent!”
Megzavarodott szemmel a fiút kerestem
a szék alatt: hallgatta-e a vádat? De a fiú
nem volt már sehol. S a padlón szögek voltak.
A nyitva maradt ajtó egyenesen
az égre és egy szakadékra nyílott.

 

 

 

A som, a lonc, a sejtelmes kökény

Kitartó, hosszú ősz már hetek óta.
A költő elálmosodva nézi a lusta macskákat
az október végi napsütésben.
Hevernek kint a kertben,
 
mint prémekbe bújtatott reklám-hölgyek.
Sárga szem, sárga lomb, sárga lidérc tűz
nyomulna be a versbe s egy karneválozó
vulkán lávája nagymessziről –
de a költő váratlanul most
 
A vak Miltonra gondol,
 
ki arcához érintve a rózsát
köszöntötte az évszakot sugárzó szemüreggel.
Talán az ő mosolya azóta is az ősz,
a bordátlan égre fölsikló derű,
a som, a lonc, a sejtelmes kökény;
talán az övé minden átvilágított jegenyecsúcs
s a fényszóró-hosszú sugarak is a temetőkön.

 

 

 

Utóidény

Esik az eső, lúdbőröznek a tócsák.
Nedves lópokróc illata bolyong
 
a part menti üdülők körül.
Aki itt maradt még bevárni ezt a szétmálló évszakot,
távozni is elfelejt lassan.
Nézi az ablaka alatt vergődő tavat
s a halál szívéig lát, mint a megkésettek.

 

 

 

Valaki üzen a téllel

Húsz éve nem csikorgott így kemény
 
éjféli hó a sarkad alatt;
húsz éve nem volt ilyen magas az ég sem
a hótól roskadó háztetők fölött.
Végigsüti a Hold előtted
az esélytelen Keleti Károly utcát
 
s most talán még az se torpasztana meg,
ha kristály-koporsót hoznának
veled szemközt, vállukon, nyúlánk férfiak.
Nem a fülednek, nem a szemednek
 
s nem is a képzeletednek udvarol
ez a gyémánt-fényű és üvegropogású
éj! S nem is gyerekkorodnak,
amikor porcelánfogukat hideg angyalok
csikorogtatták befagyott kutak körül,
 
de szibériákból hazatért szívednek,
mely most kezd megkeményedni újra,
Istentől tanulva szilajságot és haragot.
Lágy selymek s borzas bársonyok is
 
csonttá fagynának most lélegző szád előtt,
mint kiteregetett lepedők. A vizenyős, puffadt
arcokat pedig vékony jéghártya kérgesítené.
Micsoda seregszemlét tarthatna ma ez a
hó-csuklyás tél! Szavak, barátok, ellenségek
 
dermednének meg szeme láttára hirtelen
s a tavaszi hóolvadásig te már csak álló
halottakat temethetnél holdfénybe, feledésbe.
Törtetsz hazafelé, sík utcán, mégis
 
mintha minden lépésedre
szálkás akáckaró törne ki tőből. Húsz éve
nem hallottál ennyi recsegést-ropogást! Ennyi
bátorító kísértet-hangot a talpad
alól! Valaki tán üzen neked a
 
téllel. A sok megcsomósodott beszéd után
a hó, a Hold, az ürességet betöltő
gyémánthasadás hangján üzen.

 

 

 

Rigó az olvadásban

Őrülten olvad. Az ereszről
zsenge vízesések zuhognak alá a járda betonjára.
Egy vakmerő rigó
cikázva röpdösi körül őket,
mint ámokfutó vércsék a Niagarát.
Neked játszik tán? Neked udvarol
ez a szomszédunkban tanyázó, fölizgult madár?
Vagy az elöregedő tél szőrkucsmás isteneit provokálja?
Vulkánok sírnak a Föld másik felén, Mexikóban:
lehet, hogy miattuk nyugtalankodik s tombol
tollán a gyász színével?
Nyakunk behúzva szökdelünk,
mutatványa csatakos varázsában a tavasz felé,
gyászra s gyönyörre készen minden órában, minden percben.

 

 

 

Átengedem magam

Ország, országom, gazdátlan ország,
tántorogsz csak a megtermékenyítő virágporban!
Fölötted, fönt, a huzatos űrben
elfojthatatlan, húsvéti szelek zúgnak,
mintha magasvasúton sebzett lelkekkel
megtömött vonatok robognának az éjszakába,
szerelvény szerelvény után. Félálomban
és dadogva hazámnak is mondhatlak téged.
Visszatért fecskéid itt rajcsúroznak feketén fölöttem
a szórakoznivágyó város légterében
s borotvaéles költeményeid pedig, mint késes
angyalok, itt vigyázkodnak fejemnél
világos délben is, hogy a romlás turistái
legalább a bennem kinyíló egeket
ne ránthassák a sárba. Valakik a szófukar
Holddal harmadszor üzenik nekem,
hogy menthetetlenek vagyunk mindenestől és már
siratnak is minket föld alatt futó vizek…
Ha így van: Isten éltesse a halált, országom! Nincs
szavam hozzá! Az égből ecet csöpög kezemre, az se riaszt.
Átengedem magam az orgonák s a dombra kiálló
pünkösdirózsák ideiglenes hatalmának:
e jóslatos naptól kezdve ők kormányozzanak engem.

 

 

 

Napról napra

Napról napra hegyesebbek a tüskék;
napról napra fenyegetőbben villog július:
 
mintha egy szörnyetegnek
 
aranyból csináltak volna fogat.
Aki csak sóhajtozott eddig küszöbön állva
már félénk álmában is állkapcsot csikorogtat,
 
tányért vagdos a földhöz
 
s napozó macskákba rúg bele,
mert sírást akar hallani vigaszul, érdes jajszót,
régi keservek visszhangját hangosítva.
Fogy az évszázad, ijesztőn soványodik,
csontos mefisztó-arcán barna májfolt.
Napról napra idegenebb tőle a mosoly,
 
az akácvirág, a küldetését bevégzett halott
s minden csak töredékként
 
éri el benne saját dicsőségét.
Ó, szemérmes diktatúrák, micsoda történet ez!
kopunk, ernyedünk, szétmállunk, mint a selyem
 
s aki Krisztust árulta volna el valaha rég,
most magát árulja el rebbenéstelenül napról napra,
szívével nagy vadak játszadoznak,
 
mint körmös cicák a gombolyaggal.
A költő hanyatt fekve próbálgat énekelni
kint egy hegy tetején, de nem jön ki
 
hang a torkán.
Szájában megromlott elégiák íze émelyeg föl,
mintha megfertőzött madarak máját
 
etették volna meg vele szürkületkor.

 

 

 

Vakulnom kell

ÉLETEM BOLDOG HAVÁBAN – kezdték
a verset régi költők.
Este volt, szél fújt, a gyertya kis lángja megdőlt.
A birsalma, mint elvesztegetett nyarak
emléke, körbeillatozta a szobát.
Az asztalon kés, könyv és fácántoll hevert
 
s árnyék növesztett meg a falon
 
egy megválthatatlan koponyát.
Nem volt a helyén semmi,
mégis mindennek helye volt:
a földön szétszóródott, gyöngybetűs levelekben
rigó kiáltott föl s hazát kereső fecske csirikolt;
kertek susogtak jázmin-torokkal
és szoknyájukat széthányó szeretők:
titkos királyság édesei,
 
kik, mint az erdőtüzek,
 
habzsolták föl maguk körül a levegőt.
Távolról nádas zörgött,
gyöp-hantú mező dobogott,
mintha kísértet-órán
a halál hajtott volna nyugat felé fekete ménest:
gazdátlan csordát a csataterek összefogdosott lovaiból.
Jó volt ilyenkor együtt remegni velük,
együtt remegni a földdel
 
s könyörgő himnuszt írni
 
a haza és a háború istenéhez.
ÉLETEM BOLDOG HAVÁBAN – kezdenék
verset magam is,
ráérősen, ahogy a sétára induló ég
Esztergom dombjai fölött megereszkedve havazik
s hallgatnék vadlúd-sírást a sorok között:
a háborúk visszatérő álmából hátrafelé kiáltó madarakat,
 
mint aki rég nem azt csodálja már, hogy élhet,
 
hanem, hogy életben maradt.
Fák bámulnának közelről,
mint születésemkor ujjongó szemek
s a hegy tetejére temetett katonahalottak
galagonyaillata lengne körül. De mit ér ma itt
a bámulat s mit a képzelet,
amikor szentföldi zarándokként a buta semmibe gyalogolnak.
Tódulhatnának ide téli tulipánok, jéglakók, holdemberek,
 
szemem megszokná gyorsan őket is,
 
mint megaszalódott, őszi kétségeket.
Valahol, bent a vályús völgyben,
vadászok durrogatnak.
Visszhang visszhangot űz. A távcsövek szálkeresztjén
táj-töredékek, havas nádasok, vértanú nyulak.
Csupa elmozdulás, csupa szilánk és vérselyem-férc.
Vakulnom kell, ha a világot látni akarom újra,
süketülnöm, ha hallani. Egyetlen hangban
 
a hajsuhogást és a tengert,
 
s a kimért idő hatalmát baltazajban.

 

 

 

Ideje jött

Ideje jött, Uram, hogy kiüljek ide eléd
 
a dombtetőre.
Látom, borul az ég már templomaid fölött.
Az októberesedő kertben
kutyám is a legkövérebb rózsáidat harapja ketté,
 
mint trágyadombra kidobott kakasfejet.
Szervezkedik a romlás ellenünk, Uram,
 
kár volna letagadnunk.
Én, aki túl akartam élni szememben fényeidet,
szemetes világtájakat látok naponta egymásba csúszni
s tengerbe köpködő, fásult birodalmakat.
Füst, füst, mérgezett por és mérgezett szavak
 
bandája csatangol csöndes óráink között.
Mi lesz vízcseppjeiddel, Uram? Mi lesz hóharmatoddal?
Mi lesz ájulásba zuhant, zsoltáros méheiddel?

 

 

 

Történelmi pillanat

Napokon át csak a megkésett győztesek
siránkozását hallgattam tüzelő borok mellett.
Kint szakadt a hó, az órák bent kíméletlenül vertek
s nagymessziről elszuvasodott akadémiák
recsegtek-ropogtak az alkonyatban.
Minden kéz, amely Fölajánlotta a jövőt nekem,
üres volt, mint a kifosztott lelkiismeret.
Én csak álltam a vörösre izzított kályhának háttal,
néztem a szakadó havat s reménykedni kezdtem a hóban.

 

 

 

Jóslat

Eljön az utolsó tavasz, az összeomlás előtti
utolsó nyár is, de az ítélet újra elmarad.
A tettesek kisompolyognak sunyin a szobákból,
az égboltot utánzó üvegcsillárok alól,
ki a szabadba, a fák közé
és összevegyülnek majd a reumás árnyékokkal.
A parkokban tücskök,
a jövendőmondó szobrok tövében
részegek öklendeznek. Nem kérdez senki semmit.
A kifosztottak arca földúltabb lesz, mint a bűnözőké.

 

 

 

A mestereim

Hol vannak, hol a mestereim?
Valamikor még hívás nélkül is megjelentek.
Jöttek a legkoraibb harangszó előtt
a kihalt udvarokon át: őrültek, költők,
alkoholista szentek, jöttek az éj mocsarai felől,
Magyarország félbetört pünkösdirózsájával a kezükben.
Volt, aki árvízzel érkezett,
volt, aki csörömpölő sínpár közül,
volt, aki sántítva, vállán bakonyi dérrel.
És én moccanatlan szájukról
olvastam le mindig az üzenetet.
Hol időzhetnek most? Hol rostokolnak?
Kivel osztják meg halálukat,
mint hadifogolytársak az egyszem krumplit?
Mintha szégyellnék már
ezt a magábaroskadt, bemocskolódott tájat
és bemocskolódott küldetésüket.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]