Mátrai erdő
Erdő, |
megfejthetetlen, zöld álom, |
|
nyár bujdosik a bokraidban |
Földből kifordult betyárcsonton |
szöcskék napoznak időtlenül. |
|
Megfejthetetlen történeted |
|
vagyok én is már hetek óta, |
|
járok föl-alá benned árnyékosan, |
levelek, ágak recsegő visszhangja kísér, |
töredékes a kezem, a riadozásom, a hangom, |
|
Kopog a múlt a hátam mögött, |
|
akár a félérett makk szeptemberben. |
Erdő, erdő, nekem te Dante erdeje vagy, |
|
Isten zöld fogolytábora – |
Bármerre fordulok is: a halál elnagyolt |
|
mondatait hallom egy szakadékból |
s eltévedt arcaimat látom tuskósodni |
|
a gyökerestől kifordult fákban. |
|
|
Önarckép, egyetlen tollvonással
Magam sem értem: sokszor ott álltam én, |
|
mert volna leszállni gyanútlanul. |
|
A járdára ejtett szőlőszemben
Gyönyörű ősz volt az idén is, napos november, |
|
de mindenfelé csak öregek ténferegtek, |
lassan mozogtak a verőfényben, |
|
mint kukoricát morzsoló öklök. |
Lesütött szemmel jártam köztük a parkban, a körutakon. |
Nem akartam, hogy lássák: az elmúlásra engem |
|
csak a te újra és újra kitavaszodó |
A járdára ejtett szőlőszemben is azt kerestem: |
hátha meglátom benne édes mozgalmasságod |
az égbolttal összejátszó mosolyodat, |
|
körülpillézve sűrűn holtsárga levelekkel. |
|
Jó volt nekem
|
Jó volt nekem a sut, a matracos fekhely, |
|
jó volt nekem még csikorogva is ott aludnom. |
|
|
A Hold, mint késleltetett halálfélelem, |
s megnőtt tőle a fal, a sétáló óra árnya, az ablakkeret, |
|
de jó volt nekem még félnem is babonásan. |
|
|
Párizsban hó esett, Zámolyon jég, Grúzia |
|
hegyoldalain sasok vére ömlött a völgybe, |
idegen voltam én minden leveretésben, minden gyászban, |
|
de jó volt nekem a földön még idegennek is lennem. |
|
|
És jó volt itt, jó szemek fényében járnom, |
|
mint ama soványan sugárzó |
Názáretinek bevonulni a Városba |
|
virágvasárnapi, kócos szamáron. |
|
|
Dobok dübögtek neki s kolomp rázkódott közben, |
|
mint epilepsziás katona – |
engem szerelmeseim halandó teste rázott meg így, |
|
ha újra meg újra fölébresztett rájuk az éjszaka. |
|
|
akár a jeruzsálemi homok, |
rozmaring-könnyű megváltásra én mégse gondoltam soha, |
|
most is inkább csak hosszú hajú, meleg esőkre gondolok, |
|
|
amelyek jönnek, elköszönnek, vonatot |
|
búcsúztatnak el vagy kínzó idegháborúkat. |
Nyomukban kisüt a Nap, mint az örök élet |
|
s csigák indulnak el a fű közt lassan a végtelennek. |
|
|
Jó volt nekem a jó és jó a rossz is: |
|
fájdalmaimmal is az élet folytatta magát. |
Halottaim, ha kellett, naponta újrahaltak, |
|
csakhogy összébb szoruljanak szívem körül a fák |
|
|
s az idő, melyben ott volt mindig egy másik, |
|
egy ismeretlen idő osztódó sejtje, |
rángott, hánykolódott, szakadt szét jövőjére |
|
s egyetlen percre se hagyta megvénülni a szemem. |
|
|
Húsvét másnapján
Húsvét másnapján is kiált a kakas, |
|
túlvagyunk minden áruláson, |
túl péteri s júdási éveinken. |
|
Állunk csak itt az áprilisi kertben |
|
a mennybe menendő barackfák között |
|
és összeszűkült szemekkel nézzük |
a szomszédos Gellérthegy golgotás sziklaéleit |
|
és megbocsátjuk egymásnak szavak nélkül, |
|
hogy szegény, fáradt, fegyverekkel játszó |
ajtók s falak mögött, szöggel kivert pincékben gyáván, |
|
s beengedtük a hazugságot még a versekbe is, |
|
be a vérbe, a simogatás, az ölés |
És se kard, se katonák és az a sok nyálas csókú, |
|
férfiatlan férfi se undorított bennünket máig! |
|
Mintha az ezüsttel bebolyhozott |
másnak illatoztak volna a hegyen |
|
és nem mi álltunk volna alattuk kőfehéren, |
|
az álmukból fölvert madarak közt |
|
a ránk törő szélnek, hogy: senkik vagyunk, |
senkik, csupán a Hold eltévedt vendégei. |
|
|
Esztergomi töredék
Alvó kutyák feje a nehéz porban |
|
s itt-ott szétszórva kövek, |
|
kidöntött fák és bazilika-árnyak: |
Esztergom augusztus-éji töredékei. |
Hazaérni én már csak itt érek haza. |
Egy harang ballag velem a dombok |
|
közé némán, mintha Isten bolondja volna. |
Ling-leng a diófák közt, én meg mosolygok. |
Minden porszem a házam népe itt |
|
s minden fűszál. A kígyó is csak annyira |
fél tőlem, amennyire a teremtmények félnek |
Egyszál gyufa és egyszál csillag |
kivételes tüzében látom a kezem: |
s oszlatja el az örök sötétséget. |
|
Tenger
|
Tenger: hatalmas közhelyem, |
háborogsz, érvelsz, legyőzöl minden pillanatban! |
|
viszel az égbe is, magadhoz ölelve, |
|
de a partodon talált árva kesztyűvel |
a szemhéjamon át is megigézel. |
|
Eleven emlékem marad
A kövön lepke s két szárnyán égő pávaszem: |
|
A tested csöndesen zsong mellettem, |
Fű-antennák fogják föl lélegzésedet. |
és százholdas búzatábla zöld árvize a dombról, |
de elsodratásunk ábrándja |
most is, mint mindig, gyönyörködtet. |
|
Látlak majd itt-ott vidéki városokban, |
|
írói esteken, vagy fölkontyolt hársfák alatt. |
A színházból sírás hallatszik ki és hosszú átok, |
de te ott is megszöksz majd |
s ismeretlen férfiak oldalán |
esztelen, vad, májusi hangokat követsz. |
|
Előre érzem: jó lesz majd fölsajognom, |
s nem mellém heversz többé tópartra, hegyi fűbe |
s a megőszült katicabogarakat |
nem én söpröm le testedről álmaidban. |
|
páros szép melled kihívó rangadóját: |
modellem minden elmúláshoz. |
|
|
Napló, 1982 kora őszén
Már megint ez a jégverés derekamban! |
Már megint ezek a ferde esők a szemem előtt |
s ezek a komor kémkedések a földön: |
s merre kószál a hadsereg? |
|
Már megint ezek a tövig kinyitott gázcsapok: |
egész nap égő Irán és Libanon, |
odakozmáló, szörnyű halottak! |
|
S a tenger fölpúposodó hanglemezén |
|
Mintha mind a négy égtáj felől |
kifakult, óriás ponyvákat hajtogatnának össze: |
|
A világjáró utakat is szőnyegként föltekerik. |
|
Fáradtan ül le mellém a por, |
az utaznivágyó, sárga somlevél |
és kiüresedett, múmiaarccal néz maga elé, |
|
|
Az utas
Megint egy város: tornyok és hidak! |
A kirakatban melltűk, műszemek |
s föltámadásra váró, hollandiai gyertyák. |
Az utas gyomra gyöngén megremeg: |
mi vár itt rá? Van Gogh-i március? |
Kilenc évszázad perverz suttogása? |
vagy tán egy elsodródott nőé, ki új szökevény itt |
s a haza helyett gyönyör a hazája? |
|
Meghallod-e még?
Fakó nép, mennek a napok, az évek, |
cipőd ideges kopogását a kövezeten |
|
Kivirágzik az idén is minden akác, |
minden gesztenye, minden somfa. |
naponta megjelenik fölöttük a hajnali hűvösségben |
s végigsimítja valamennyit. |
|
Ráismersz-e erre a fáradhatatlan, |
akaratos kézre a lombok között? |
Ráismersz-e suhanására magadban? |
Vagy neked is már csak a balsors magyar? |
|
Elnézlek hömpölygéseid közben néhanap: |
sok már a sorvadt kísértet soraidban, |
a megkérgesedett szemű távolodó; |
sok, aki a szalma-szakállas nyár zenéjét is |
úgy hallgatja, mintha koldus-Tinódit |
hallgatna épp egy utcasarkon. |
|
Lehetne száz okom hát, hogy múltidőben |
beszéljek rólad, kihaló madárfajok |
és beomlott kutak hangján. De te olyan vagy nekem, |
mint a költészetem: a fájdalmakból is |
világ születik mindig s a szégyenből is páncélos égbolt. |
|
Fakó nép, mennek a napok, az évek – |
meghallod-e még távozásuk kényes visszhangját magadban |
s agyonénekelt himnuszaidat? |
|
|
Szendergés vonaton
Himbál a vonat, lecsukom szemem, |
benne marad egy tántorgó fasor, |
egy tó, egy tócsa, egy kopasz dűlőút |
s az árokpart ragyás védőszentje. |
És lebeg valami levélféle is zölden |
de soha többé nem ér már földet. |
|
Kialszik lassan minden ingerültség |
a tájból s belőlem is. Az erőszak |
idült emléke, mint veszett kutyák |
szája széléről a hab, fehéren foszladozik. |
Katt, katt – fut végtelenbe velem a kerék |
|
és elhagyom, amit a háborúskodó |
test naponta rám hoz: a zsaroló jelen időt. |
|
Félálom ez? Halál előtti vagy halál utáni |
játék-próba? Kezek lebegnek a nyár fölött |
s lengeteg harangkötelek. |
Nem ér halántékomhoz semmi, ami |
hozzáért eddig. Messze sír, aki sírt |
aki meleg esőkben vetkőzött nekem. |
|
Tücsök-motozást hallok megfonnyadt, |
távoli fűből s egy gólyacsőr aszályos |
reccsenését. Elég lenne ez utolsó zajnak is nekem, |
száznapos álomhoz elég. Katt, katt – fut a |
|
s egyre suhantatóbb síkságok jönnek, |
egyre hosszabbra nyúló árokpartok. |
|
|
Búcsú Finnországtól
Kékszürke felhők Finnország fölött – |
Húzódom ki alóluk, búcsúzkodom. |
Verssorok csapódnak mögém, összekeveredve |
sirályokkal és záporcsöppekkel. |
Micsoda díszkíséret ez szeptemberben! |
Könnyű elgondolnom: utolérhetett volna itt halálom is. |
A Sziklatemplom falának dőlve |
egy kattogó órát hallottam tiktakolni |
s Orfeusz halántékán a leszoríthatatlan verőeret. |
Tudtam: már többé nekem se szabad hátranéznem: |
hadd járjon az a tömérdek nő szőkén, zavartalanul |
hadd illatozzék kezük a korai, zöld almáktól, |
amíg a kéz még illatozni tud. |
Én elmegyek úgyis, szinte lábujjhegyen, |
mint elhalasztott ítélet csöndje, hűvösen megül. |
Így veszítem el sorra városaimat, országaimat, |
csónakok régi útját a vizek temploma felé, |
így a vizeket is. Ám a tenger, |
mint a téli háború megőszült veteránja, |
elkezd mögöttem énekelni, |
rekedten, szilajul – nekem és az óriás Napnak. |
|
Látom előre az Időt
Hány hete már, hogy itt élek |
ezek között a jóslatos falak között! |
Pattogzik s potyog elém a mész a |
földre, mintha dajdajozó, részeg darazsak |
rugdosnák le unalmukban a vakolatot. |
Pedig csak az Idő van újra dögrováson: |
rozzant alkoholistaként ő hánykolódik, forog |
saját mocskában hadonászva. |
Csukott szemhéján elkorcsosodott pókok ülnek. |
Szavakat sugdosok neki: „állj talpra, Idő, |
szemem és mellkasom köddel van tele |
s egy erdő néz be hosszan az ablakon.” |
De rám se vakkant. Talán az elgázolt |
kutyák holttestét kéne hanyagul odadobnom |
a lába elé? Terroristák véres kesztyűjét, |
vagy a kihabosodó szájú, riadt kisfiút, |
kit torkon talált a rádiumsugár? |
|
A csontos ég alatt végeláthatatlanul |
vonulnak rózsák és sebek. Utoléri őket |
megint az ősz. Felhők felhőkkel tülekednek |
és esők táncolnak majd körül |
égremutató, néma ujjakat. Látom előre |
az Időt: ugyanaz, ugyanaz, ugyanaz. Padlót |
s krétafehér falakat összenyálaz. Semmi álremény tehát. |
A tehetetlenség titkos története folytatódik. |
|
|
A világ emlékművei
|
járom én is a havas várost. |
Az utcák, mint egy kiszedett vers |
|
vigasztalanul néznek engem. |
A világ emlékművei ilyenkor sötétednek el |
és kőzászlók és bronzoroszlánok |
és háborús holtakért leszálló márványangyalok fölött |
|
rekedt fuvolák hangját hallom. |
|
Ilyenkor érzem: kiszemelnétek |
|
eleven, mozgó járda-lénynek, |
|
aki tüntető, bíbor levelekkel |
vonul föl újra helyettetek cirkuszi őszben |
|
De én már régóta megfoghatatlan, |
|
mozgó tűz vagyok, barátaim, |
|
mozgó akarat, függetlenedő remény |
|
engem nem lehet többé föláldozni. |
Számban őszi forradalmak, őszi kiáltozások |
|
és őszirózsák kesernyés íze együtt |
|
s fölöttem sorra kigyulladó utcalámpák. |
|
|
Így lásson, aki látni akar
ha már szilánk se, ököl se roncsolta szét |
|
s nem taposták le durva póklábak közönyösen. |
|
Hadd lásson, aki látni akar |
a gesztenyelombok emlékezetéből |
amely taszigált, ölelt, ámított, lebegtetett. |
|
|
ma is a tornyokéra vándorol, |
aztán az égre s vissza, kialudt tüzeket lát |
|
az elüszkösödött királyi várban |
|
és vérben vonagló tömeget az Országház körül. |
Hadd lásson így, aki látni akar |
|
ballagni a mindennapi sötétség felé, |
mielőtt még a lámpák, mint emlék-mécsek, kigyúlnának. |
|
|
Lehettem volna léha szökevény itt, |
de szavak, hóförgetegek és botorkáló esők |
|
aki hátracsavart fejjel is |
a maga megtéríthetetlen álmát |
|
a félresiklatott remény évszázadában |
|
|
Még jönnek évek, talán még jönnek, |
így lásson majd gyöngén is erősnek, |
|
az ég sátorponyvája alól kilépni végleg. |
|
Megőrzött arcomon a ráncok, |
mint költők összegyűjtött versei, |
|
Megáll még tán egyszer a gőgös város is, |
bevallhatatlan gyászát elrejteni. |
|
|
Csak napok vannak
Vissza, vissza, de hova vissza? |
Nincs többé nyár az évszakok közt, |
se tél, se lomb-világ, se szép, macskaszemű ősz, |
csak napok vannak: delek és esték, |
egybemosódó, züllött reggelek, |
amikor a fejem s a távoli tengerek is darabokban. |
|
Vissza, vissza, de hova vissza? |
Otthon a kertben Hold röntgenezi éjszakánkint |
a nyúlánk mákot és remegő, zöld |
televíziós-fényben várakoznak az almafák is. |
Minden átfésült hely már idegen hely ott, |
minden fémhátú bogár szentjánosbogárnak látszik. |
|
Vissza, vissza, de hova vissza? |
Szavakhoz? Csöndhöz? Nyelv-magányhoz? Már csak egészen kevés |
szó maradt, amely ragaszkodik még saját hitéhez, |
egészen kevés remény a megroskadt Isten |
árnyához közel, hogy ajtóról ajtóra és országról |
országra járjon, mint süvöltő, félnótás szentek. |
|
Vissza, vissza, de hova vissza? |
Az elrabolt s a megbecstelenített idő |
a város falai közé már nem szül új időt nekem |
és nem szül új múltat a völgyben kitakaródzó szerelem sem. |
Haragos diólevél teng-leng fölötte, csapdos égre, |
pedig a felhők is üresek már, mint kifosztott, régi királysírok. |
|
|
Úgy néztek rám
Úgy néztek rám mindannyian, |
|
mint eltökélt merénylőre, |
|
aki kővel dobálja meg a hattyúkat |
s elevenen temeti el a fülemülét. |
|
neki panaszolnátok be pironkodva, |
de így, behúzott nyakkal, |
|
a gallér kemény abroncsából |
csak bámuljátok zárkózott sétáimat az ég alatt. |
|
Özönlenek a napsütésből elő az autók, |
özönlenek fegyverek, sikoltások, |
kiszakad a csalán a földből; |
a hátam mögött huzatos szájjal |
arról suttogtok mégis: nem az én bűnöm-e ez a világ? |
|
a névtelen sok bajt nem én hozom-e rátok? |
|
s a halál lángragyúlt gondolatával |
nem én járok-e titkos találkára? |
|
Nagy, lomha függönyök húzódnak szét |
|
s csapódnak össze zajtalan, |
szemek tolongnak a felhők alatt is ismeretlenül: |
|
szeretnék tudni: ki vagyok? |
|
Senki, senki – nyugtatnám őket is –, csak egy |
tüntető tömeg emléke, amely megállíthatatlanul |
vonul utcáról utcára, mint néma körmenet. |
|
|
Az elmulasztott utak
Sütő Andrásnak
Istenem, az a sok elmulasztott út |
Kolozsvárig! Álmomban körbeutazhatnám |
rajtuk a Földet. Sárga rekettyefény |
járna előttem várostól városig |
s bivalyok dülledt szemétől elkomorodó éjszakák. |
Hágók, templomok, fahidak és öngyilkosok |
erdőben kallódó cipői jönnének velem |
tolongó kíséretként. S Ady árnyékos kalapja, |
jól belehúzva egy csillag homlokába, |
sötétbe borítana előttem országokat. |
Zarándokút? Szégyenút lenne ez? Magányos |
gyászmenet a véres lécekkel telitűzdelt földön? |
Fogam közt szikrázó aranypénzzel |
az elrabolt temetőket kutatnám föl |
s a holtakat beszéltetném a föld alól suttogva |
a fejszével levágott fejekről; ha már az élők |
szájában szavak helyett terméketlen, nyers kréták |
csikorognak… Istenem, az a sok elmulasztott szó |
és elmulasztott lombzúgás Kolozsvárig! Az a |
kanyart jelző, élénk rekettyefény a Király-hágói |
meredélyen! Nem is tudom: lenne-e még út |
számomra arrafelé? Vagy már a fűvel benőtt |
ösvény is csak a szívekbe visz föl, ahol annyi a kő, |
mint a Sebes-Körös medrében Csucsa alatt? |
|
Hátranézek és nem látom magam
Hátranézek és nem látom magam |
fiatalon, sem az esőkben, sem a hóval |
megtömött egek alatt. Ősz van, régi |
háborús ősz és Fehérvár minden harangját |
egyszerre hallom zúgni egy fenyegetett délelőttön. |
De csak mellkasom visszhangzik most is tőlük. |
|
A folyóból, melyen átgázoltam, vércsék ittak. |
Zölden rohant a víz árnyékom fölött. |
De hova tűnt az az igyekvő, nyurga árnyék? |
S hová a túlsó part sásos széle? |
A vércsék égre szögezve visongnak erőtlenül, |
mint földrengéses lopásban lefülelt latrok. |
|
Bátorka arcom sehol. Kezem melege sehol. |
Zsoltárt éneklő szám is hamu alatt. |
Mintha egy elfelejtett nyelv szótára volnék, |
vagy időszerűtlen álom, melyben évszázadokat |
és jegenyék csúcsáról át a Holdra. |
|
Bevetett ágyakat döncölök szét, párnákat |
lökök félre, mint házkutatásos mámorban |
titkosrendőr, de a gyűrt lepedőkön is csak a |
nők kitakart arca tüzel – sehol az enyém! |
Hamis tanúja voltam tán magam is ifjúságomnak |
s tüzes kutyákat láttam futni a mezőn |
|
ott is, ahol rőt kórót hömbölygetett valami vihar? |
Vagy rég ízleltem csobogó, üde vért, amelytől utoljára még |
megújulnék s a szememben lerakódott |
só is kimosódna és láthatnám magam újra minden ég alatt, |
hátam mögött csapkodó, nagy esőkkel? |
|
|
Te, napra éhes
A Pergőtűz forgatása közben
Mit tudtál volna mondani nekik ott, |
a rögtönzött, harctéri szalmaágyon? |
s kint, az elgazosodott kertben kutyatej, |
s a futóárkos, tavaszi földek fölött is |
úgy röpködnek mélyrepülésben a puskagolyók, |
mint bogarakra vadászó fecskék. |
mondani nekik ott, a hullámzó |
Hogy hősök vagytok, angyaloknak besorolt fiúk |
és pünkösdirózsa-nagy sebetektől |
Hogy az otthoni kutak vizéből |
majd a ti mélyben vándorló arcotok |
néz föl a vizet húzó nőkre |
és sajogni fog a nyár utánatok? |
felhősítik értetek el az eget? |
Vagy hogy a hosszú nyárfasorban |
szakadék nyílik ott, ahol nevettetek? |
Mit tudtál volna mondani nekik épp te, |
aki a csúszó-mászó sárral is szövetkezve |
Harsog most is a retek a fogad alatt, |
s már mennél, suhannál szökevényként, |
virágöl vonz magához délutánra. |
Mit tudtál volna mondani nekik, |
te, Napra éhes, te örökéletre éhes? |
|
Lódobogást hallok a nyárban
Elindulok s még nem tudom, hova. |
Talán ez a türelmetlen hársfa |
majd segít eldöntenem: belehajol |
s röpül előttem föl a dombra, |
az elvágtató darazsak után, |
|
kik az édesség és a vadság |
|
aranyszegélyű zászlajával |
végvári vitézeit megidézve. |
Láttukra föllobban bennem |
az örökké kijátszott vér, |
|
a várromok alján megrekedt idő: |
és rajtaütések mámora nevelt volna engem már |
Kiáltozást és lódobogást hallok a nyárban |
Esztergom felől: Mária, Mária, Nagyasszony, segíts! |
|
Látom: gazt súrolnak a kengyelek, |
és szemek röpülnek el véresen fejem fölött: |
szüzekre kilőtt ágyúgolyók. |
|
Mint ló nyakára, hajolok rá én is a szélre |
s vitetem magam a vér útján vakon. |
Lepkék iszkolnak el előlem |
szívdobogásommal és szégyenemmel. |
|
|
Róma fiatal apácái
Róma fiatal apácáit látom |
|
távolodni a Tiberis felé. |
Kék vászon szoknyaruhájuk, |
mint ökölcsapás megkékült nyoma asszonyi szem alatt. |
A szökőkút nedves pereméről |
|
lepkék szegődnek a nyomukba lustán |
s az Angyalvár tövéből sóhajtó századok. |
Uram, Uram, sóhajtok magamban én is |
|
a megrepedezett betont nézve: |
|
és irgalommal megáldott mellek |
|
múlnak el a világból céltalanul! |
|
Szent és gonosz idő
Micsoda nyár ez újra! Negyvennapos |
szárazság taplója rajtunk. Morzsalékos |
a hant, a dombhát s tölcséres forgószelek |
indulnak el a rozstáblák közepéből. |
|
A mezőn szétszórtan tücskök és laposra |
száradt rózsabogarak hevernek hanyatt, |
égre meredő lábbal, mint szomjúságtól |
elhullott etiópiai tehéncsordák. |
|
Por, por és hamu röpdös már hetek óta |
a temetőkből is. Por, por és hamu |
a szobrok szájából. A napon kinn felejtett kéz |
etruszk síralak cserepesre égetett |
|
keze is lehetne. Arany és kifehéredett csont |
nézheti ilyen áthevülten egymást közelről, |
mint izzó szerelmesek. Ettől szikrázik így a |
porcelán ég s az alvajáró tüzek is ettől |
|
indulnak feléd, hogy bőrödet megérintsék – |
Szent és gonosz idő! Bármerre fordulok, |
szememet sárga tűk szurkálják a magasból. Esőért |
kéne tán könyörögnöm: jöjjön vágtatva ránk, |
|
földig lógó vízözön-sörénnyel, mint pusztai ménes. |
De letapasztom inkább a nyelvem a szám padlójához |
s hagyom veszni a világot némán a szárasztó hőben |
s magamat is a te augusztusi forróságodban perzselődve. |
|
|
Kiböjtölöm megtisztulásodat
Szomorú bűnödet csak én ismerem igazán |
s én bocsáthatom meg, ki a halállal is |
Július van: szól a tüzes dob kertünk mögött |
s mindenki téged akar látni: hogyan vergődsz a porban. |
|
Még a vadrózsa bokraiból is kárörvendő |
szemek figyelnek. Teli a Sashegy oldala velük. |
|
Nézik sejtelmes jobb kezedet: |
ott van-e a mocsár békanyálas kesztyűje rajta? |
a lemoshatatlan bélyeg ott van-e kézfejeden? |
|
Én béna vagyok. Fejemnél zöld kökényóra |
tiktakol időtlenül. De te mutasd csak magad, |
|
mutasd szégyened tengerszemét, |
a beléje fojtott eszelős angyallal, aki |
túszul ejtett s vitt volna magával kárhozatba. |
|
Magas hegytető izzik a délelőttben: mészfehér |
Isten arca. Nem akarok mást nézni, |
|
amíg te talpra nem állsz, |
csak ezt a fény-fennsíkot. Vakítson hét hétig a kő, |
vakítson hetvenhétig: kiböjtölöm lassú megtisztulásodat |
|
az időben, szerelemmel, vagy szerelemtelenül, én, aki |
sokat szenvedtem mások bűnétől folyton és sokat |
füvek, levelek zöld vére szárad, mintha Krisztusé, |
és tompa szívütéseimet egy erdő hallgatja hátad mögött. |
|
|
Augusztusi este
Nézd, csillagokat söpör egy kéz le |
anyám söpörné le az asztalról odahaza. |
Meg-megsuttyanó köténye petrezselyemszagú |
Rég elmúlt kertjének illata |
|
altat el ma is temelletted. |
|
Reggeli szekérúton apámmal
Megyünk apámmal szekéren, |
s csöppecske méz a Napból. |
|
Szúnyog sír arcunk mellett? |
|
ott leng az Irtás fölött, |
|
Megyünk apámmal szekéren, |
s csöppecske méz a Napból. |
|
|
Otthoni udvar, ősz előtt
Szeptember. Hosszú napfény az udvaron |
s kifakult mályvák a konyhafal előtt. |
biceg el köztük az éjszakák felé. |
|
és leszerszámozott lovak árnya |
|
Tudom, indulnál vele te is |
befelé: homályos, zöld utakra, |
zúzmarás harangszó s óraütés. |
meg kell tanulnod végre itt maradni |
a romlás színhelyein: leprás falak |
s letört kilincsek földjén, |
a rosszul alvó kutak kávája mellett, |
mert az itthoni udvaron is |
már csak te vagy az egyetlen, |
magasba fölcsapódó arcél, |
a pusztuló falu-Ninivékre |
|
Az ásító istálló-száj körül |
kövér legyek donognak most is, |
mint a bolondnak született lány |
|
köpülődik lágy szárnyuk tövén |
Ha kóválygott is valaha tőlük |
halott lovaknak muzsikál. |
|
Az elnéptelenedett ólak előtt |
biceg a lesántult kőrisbogár. |
Mögötte az udvar megöregedett porában |
apró, kis forgószelek mocorognak. |
|
|
Sérült vers
Kiss Ferencnek, aki agyvérzése után beszélni tanul
Beszéljünk, Ferenc… Alma… Havazás… |
Szentendrén, kint, szarvas kerülgeti hóban a házad. |
Régen látott már a Bazalthegy alatt minket. |
Épphogy csak fényesedni kezdett akkor a szőlő szeme. |
|
Mondd azt, hogy: szőlő… mézes… franc eszi… |
Mondd azt, hogy: féreg… seregély… pimasz. |
Kosztolányi darazsa itt ődöng fejünk körül. |
Nem kell féltened attól, hogy fölnyársalják a tüskék. |
|
Mi már haltunk meg együtt! Az égből |
homok hullt ránk s vad kiáltozás-foszlányok |
a Kárpátok felől. De mondd azt, hogy azóta |
|
Isten üzent s a föld apályideje lassan múlik. |
Mondd azt, hogy: csak azért is! Muskátliszag és hajítófa! |
Mögötted sötét árnyék. Mondd azt, hogy: sötét árnyék. |
|
|
Költők, társaim
Hiába jajgattok, hogy veszve minden: |
országok, könyvek és hogy a megkéselt ég is |
kiterítve fekszik már előttetek. |
Siránkozástok annyit sem ér, |
mintha egy hópehelyen ágyaznátok meg éjszakára. |
|
Költők, társaim, kocsisbort nyakaló jeremiások, |
átázott cipőmben itt téblábolok közöttetek a |
Népliget lucskos fái alatt s az utolsó hangya |
elvonulásában gyönyörködöm, amely a sírásók |
lapátját készül elnehezíteni súlyos őszben. |
|
Nézzétek, micsoda dac még a búcsúzásban is! |
Micsoda sarkantyúzó, halál előtti fegyelem! |
Minden falevél egy-egy ország, amelyen az a hangya |
sötéten átgyalogol. Csikoroghatnak versek |
s vascsizmák homlokomnál – én már csak álmodni tudok velük. |
|
|
Mint tékozló fiúval kék lángú lepkék
Végre egyedül. Délelőtt kilenc. |
Végre a világban, magam is világ. |
Nincs arcél, tenyér, se őrült hózápor emlékeimben, |
mely eltakarná a háztetőket. |
És sírni se sír most senki |
|
Hűségem és hűtlenségem áldozatai |
talán egymást keresik épp a városban, |
hogy fölmagasztaljanak és elátkozzanak engem. |
Csöngnek a telefonok, csöngnek a mű-fülek a |
falban, de én most nem vagyok ott, |
ahol szavakkal ölni szoktak. |
|
Soványka fénycsík imbolyog asztalomon, |
csuszkorál jobbra-balra csalfán, |
ahogy jegenyéimet bókoltatja a szél. |
Percek futnak el, mire megértem: |
a mindenség játszik velem, |
mint tékozló fiúval kék lángú lepkék. |
|
Hazaértem volna hát én is? |
kusza, tékozló fiú, haza, magamba? |
Vörösbe játszó óceánpart homokján |
valaki ott sétál még, aki |
három napon át nevetett. A fákról |
szentjánoskenyér csüngött barnán s én többé |
|
nem akartam más lenni, csak fény, fény, |
ki eltársalog Istennel, el a nyárral! |
Ma már vizek s városok látképe dereng csupán, |
az is villámcsapásos anarchiában. |
És San Franciscóval szembe egy hazai hangya mászik, |
nő mögötte a csönd, ahogy tiktakol órám. |
|
Rőt háztetők hullámlanak elém a |
délelőttben. Fehér ablakfák mértana nyomaszt. |
De bent, magamban, szabad vagyok, mint |
senki más. Az vagyok, ami a végtelenség |
szeretne lenni: magára ébredt arc |
és mámoros várakozások színhelye újra s mindig. |
|
|
Májusi sütkérezés
|
aprócska, földi szél mozog tövénél |
és aprócska versek bennem is. |
Sok volt az emberugatás télen, sok a szégyen |
s a ki-nem-mondható szavaktól súlyos a csömör. |
De vége, vége! most kapok májustól |
Minden iramló bogarat s iramló zenét |
|
hozzám küldhettek vendégségbe. |
|
Finnország páfrányai közt
nem sziszeg rám a sors az alvilági fűből. |
Két óriás kő néz: két vörös ökör, |
hevernek kint a parton, mintha épp kérődznének. |
|
|
de már két zápor beköszönt hozzám |
Jöttek, mint szabadságos matrózok Helsinki felől. |
Mögöttük az ég összeturkálva fehérrel. |
|
|
aranyórák lüktetnek idegesen |
s forog ötvenmillió félőrült kerék az utcán, |
forog a földben, a föld fölött, |
a szerkezetek gyomrában s tündöklő |
|
hova rohannak azok a kerekek s miért? |
Kék zománc-ketrecekben hova a szenvedélyek? |
És megállhat-e az Ember újra, ha akar |
|
|
kivesző, boldog riadalmaknál, |
miként áfonyabokor mellett |
s kiveszésre ítélt költők is megállhatnak? |
|
|
a halálsugarak felé idillien, |
mérgezett tűk és tűzvész-csóvájú |
birodalmi fülzúgás kísérő zenéjével? |
|
|
hadd fussanak tovább a kétségek, a vágyak, |
hadd fussanak a kábult kerekek. |
Finnország páfrányai közt fekve hallgatom: |
beszél magában az erdő, vénséges vénen beszél. |
|
|
Éjszakai utazás Némethonban
Sötétség, szél. Az Elbán lefelé |
|
valami ormótlan teher úszik lassan. |
Talán egy eltévedt, kósza hegy, földrengés után. |
|
|
mint parancsuralmi rendszerek. |
|
A rohanó vonat minden vasa is hideg. |
|
|
Németország sebei mellett utazom |
|
Láttok-e engem most, holtak szemei, |
Csontpolgárok, füstlelkek, láttok engem? |
Üvöltenem kéne, mint aki negyven év után |
|
most ébred föl a romok közül, |
|
égből zuhanó, tüzes gerendák sikolyára |
s vernem a vonat ablakát ököllel, |
hogy múlhat a múlt, de itt van |
|
amit a háború reánk hagyott, |
itt, itt mint kígyó a cukros tálban. |
|
Véres szoknyácskák: front pipacsok |
|
és fejbe lőtt templomtornyok |
|
néznek hanyatt a földről engem. |
És mégse mozdul meg tőlük |
|
|
tagolatlan púpokban áll a sötét. |
Belemosódnak fák, oszlopok, szörnyű nézésű |
|
s tompa, utazó árnyam is egybemosódik vele. |
|
|
úszik tovább az ormótlan lidérc. |
Talán egy eltévedt, kósza hegy, földrengés után. |
|
|
Álom-jelenet
Itt járt megint caplató csizmáiban |
az az elhagyott-szemű kisfiú. |
Köszönés nélkül nyitott be hozzám. |
potyogtak ki padlómra hangosan. |
„Mik ezek? – kérdeztem tőle hamis szigorral |
az ablakon beáradó napsütésben – elkábított, |
kék madarak vagy halott gyerekek, |
kiket nekem kell majd egyenkint eltemetnem?” |
|
Oldalról lestem: figyel-e rám és |
játszik-e velem, ahogy valamikor még játszott? |
mint lámpagyújtáskor éjjeli lepkék? |
Bátorításul dobolni kezdtem |
a szekrényajtón: dram-dram, dra-da-da-dam. |
|
A feszes ablaküveg recegve visszahangozta |
a deszkát, de a véremből való fiú |
csak állt s nézett rám idegenül, |
mintha először látna. „Azt se tudod már, |
ki vagyok?” A szeme sem moccant. Szájára |
légy szállt oda, de az is lehet, hogy seb volt, |
fekete seb. Vártam, hogy az ajtókilincsből |
láng csap elő, akkorka csak, |
mint lábujjra álló őszi kikerics |
és a sötéten izzó fiú föloldódik a nyűg alól |
s hozzám szalad: apa, apa, veled akarok lakni, |
valahol itt a tuskószék alatt, |
mert innen vonatot, kutyát, s vadkacsatalpat is |
látni meg lassú havazást is. |
|
De a kilincs csak fénylett tompán, |
mint hideg ereklye. Megmarkoltam és |
vadul rázni kezdtem a rezet: törjön le tőből! |
Valaki erre fölsikoltott a falban: |
„Átkozott, ez még álmában is ölni tudna |
a csodáért! Ölni asszonyt, gyereket, Istent!” |
Megzavarodott szemmel a fiút kerestem |
a szék alatt: hallgatta-e a vádat? De a fiú |
nem volt már sehol. S a padlón szögek voltak. |
A nyitva maradt ajtó egyenesen |
az égre és egy szakadékra nyílott. |
|
|
A som, a lonc, a sejtelmes kökény
Kitartó, hosszú ősz már hetek óta. |
A költő elálmosodva nézi a lusta macskákat |
az október végi napsütésben. |
|
mint prémekbe bújtatott reklám-hölgyek. |
|
Sárga szem, sárga lomb, sárga lidérc tűz |
nyomulna be a versbe s egy karneválozó |
vulkán lávája nagymessziről – |
de a költő váratlanul most |
|
ki arcához érintve a rózsát |
köszöntötte az évszakot sugárzó szemüreggel. |
|
Talán az ő mosolya azóta is az ősz, |
a bordátlan égre fölsikló derű, |
a som, a lonc, a sejtelmes kökény; |
talán az övé minden átvilágított jegenyecsúcs |
s a fényszóró-hosszú sugarak is a temetőkön. |
|
|
Utóidény
Esik az eső, lúdbőröznek a tócsák. |
Nedves lópokróc illata bolyong |
|
a part menti üdülők körül. |
Aki itt maradt még bevárni ezt a szétmálló évszakot, |
távozni is elfelejt lassan. |
Nézi az ablaka alatt vergődő tavat |
s a halál szívéig lát, mint a megkésettek. |
|
Valaki üzen a téllel
Húsz éve nem csikorgott így kemény |
|
éjféli hó a sarkad alatt; |
húsz éve nem volt ilyen magas az ég sem |
a hótól roskadó háztetők fölött. |
az esélytelen Keleti Károly utcát |
|
s most talán még az se torpasztana meg, |
ha kristály-koporsót hoznának |
veled szemközt, vállukon, nyúlánk férfiak. |
|
Nem a fülednek, nem a szemednek |
|
s nem is a képzeletednek udvarol |
ez a gyémánt-fényű és üvegropogású |
éj! S nem is gyerekkorodnak, |
amikor porcelánfogukat hideg angyalok |
csikorogtatták befagyott kutak körül, |
|
de szibériákból hazatért szívednek, |
mely most kezd megkeményedni újra, |
Istentől tanulva szilajságot és haragot. |
|
Lágy selymek s borzas bársonyok is |
|
csonttá fagynának most lélegző szád előtt, |
mint kiteregetett lepedők. A vizenyős, puffadt |
arcokat pedig vékony jéghártya kérgesítené. |
Micsoda seregszemlét tarthatna ma ez a |
hó-csuklyás tél! Szavak, barátok, ellenségek |
|
dermednének meg szeme láttára hirtelen |
s a tavaszi hóolvadásig te már csak álló |
halottakat temethetnél holdfénybe, feledésbe. |
|
Törtetsz hazafelé, sík utcán, mégis |
szálkás akáckaró törne ki tőből. Húsz éve |
nem hallottál ennyi recsegést-ropogást! Ennyi |
bátorító kísértet-hangot a talpad |
alól! Valaki tán üzen neked a |
|
téllel. A sok megcsomósodott beszéd után |
a hó, a Hold, az ürességet betöltő |
gyémánthasadás hangján üzen. |
|
|
Rigó az olvadásban
Őrülten olvad. Az ereszről |
zsenge vízesések zuhognak alá a járda betonjára. |
cikázva röpdösi körül őket, |
mint ámokfutó vércsék a Niagarát. |
Neked játszik tán? Neked udvarol |
ez a szomszédunkban tanyázó, fölizgult madár? |
Vagy az elöregedő tél szőrkucsmás isteneit provokálja? |
Vulkánok sírnak a Föld másik felén, Mexikóban: |
lehet, hogy miattuk nyugtalankodik s tombol |
Nyakunk behúzva szökdelünk, |
mutatványa csatakos varázsában a tavasz felé, |
gyászra s gyönyörre készen minden órában, minden percben. |
|
Átengedem magam
Ország, országom, gazdátlan ország, |
tántorogsz csak a megtermékenyítő virágporban! |
Fölötted, fönt, a huzatos űrben |
elfojthatatlan, húsvéti szelek zúgnak, |
mintha magasvasúton sebzett lelkekkel |
megtömött vonatok robognának az éjszakába, |
szerelvény szerelvény után. Félálomban |
és dadogva hazámnak is mondhatlak téged. |
Visszatért fecskéid itt rajcsúroznak feketén fölöttem |
a szórakoznivágyó város légterében |
s borotvaéles költeményeid pedig, mint késes |
angyalok, itt vigyázkodnak fejemnél |
világos délben is, hogy a romlás turistái |
legalább a bennem kinyíló egeket |
ne ránthassák a sárba. Valakik a szófukar |
Holddal harmadszor üzenik nekem, |
hogy menthetetlenek vagyunk mindenestől és már |
siratnak is minket föld alatt futó vizek… |
Ha így van: Isten éltesse a halált, országom! Nincs |
szavam hozzá! Az égből ecet csöpög kezemre, az se riaszt. |
Átengedem magam az orgonák s a dombra kiálló |
pünkösdirózsák ideiglenes hatalmának: |
e jóslatos naptól kezdve ők kormányozzanak engem. |
|
Napról napra
Napról napra hegyesebbek a tüskék; |
napról napra fenyegetőbben villog július: |
|
aranyból csináltak volna fogat. |
|
Aki csak sóhajtozott eddig küszöbön állva |
már félénk álmában is állkapcsot csikorogtat, |
|
s napozó macskákba rúg bele, |
mert sírást akar hallani vigaszul, érdes jajszót, |
régi keservek visszhangját hangosítva. |
|
Fogy az évszázad, ijesztőn soványodik, |
csontos mefisztó-arcán barna májfolt. |
Napról napra idegenebb tőle a mosoly, |
|
az akácvirág, a küldetését bevégzett halott |
s minden csak töredékként |
|
éri el benne saját dicsőségét. |
|
Ó, szemérmes diktatúrák, micsoda történet ez! |
kopunk, ernyedünk, szétmállunk, mint a selyem |
|
s aki Krisztust árulta volna el valaha rég, |
most magát árulja el rebbenéstelenül napról napra, |
szívével nagy vadak játszadoznak, |
|
mint körmös cicák a gombolyaggal. |
|
A költő hanyatt fekve próbálgat énekelni |
kint egy hegy tetején, de nem jön ki |
Szájában megromlott elégiák íze émelyeg föl, |
mintha megfertőzött madarak máját |
|
etették volna meg vele szürkületkor. |
|
|
Vakulnom kell
ÉLETEM BOLDOG HAVÁBAN – kezdték |
Este volt, szél fújt, a gyertya kis lángja megdőlt. |
A birsalma, mint elvesztegetett nyarak |
emléke, körbeillatozta a szobát. |
Az asztalon kés, könyv és fácántoll hevert |
|
s árnyék növesztett meg a falon |
|
egy megválthatatlan koponyát. |
|
mégis mindennek helye volt: |
a földön szétszóródott, gyöngybetűs levelekben |
rigó kiáltott föl s hazát kereső fecske csirikolt; |
kertek susogtak jázmin-torokkal |
és szoknyájukat széthányó szeretők: |
|
habzsolták föl maguk körül a levegőt. |
|
gyöp-hantú mező dobogott, |
a halál hajtott volna nyugat felé fekete ménest: |
gazdátlan csordát a csataterek összefogdosott lovaiból. |
Jó volt ilyenkor együtt remegni velük, |
|
a haza és a háború istenéhez. |
|
ÉLETEM BOLDOG HAVÁBAN – kezdenék |
ráérősen, ahogy a sétára induló ég |
Esztergom dombjai fölött megereszkedve havazik |
s hallgatnék vadlúd-sírást a sorok között: |
a háborúk visszatérő álmából hátrafelé kiáltó madarakat, |
|
mint aki rég nem azt csodálja már, hogy élhet, |
|
hanem, hogy életben maradt. |
|
mint születésemkor ujjongó szemek |
s a hegy tetejére temetett katonahalottak |
galagonyaillata lengne körül. De mit ér ma itt |
a bámulat s mit a képzelet, |
amikor szentföldi zarándokként a buta semmibe gyalogolnak. |
Tódulhatnának ide téli tulipánok, jéglakók, holdemberek, |
|
szemem megszokná gyorsan őket is, |
|
mint megaszalódott, őszi kétségeket. |
|
Valahol, bent a vályús völgyben, |
Visszhang visszhangot űz. A távcsövek szálkeresztjén |
táj-töredékek, havas nádasok, vértanú nyulak. |
Csupa elmozdulás, csupa szilánk és vérselyem-férc. |
Vakulnom kell, ha a világot látni akarom újra, |
süketülnöm, ha hallani. Egyetlen hangban |
|
a hajsuhogást és a tengert, |
|
s a kimért idő hatalmát baltazajban. |
|
|
Ideje jött
Ideje jött, Uram, hogy kiüljek ide eléd |
Látom, borul az ég már templomaid fölött. |
kutyám is a legkövérebb rózsáidat harapja ketté, |
|
mint trágyadombra kidobott kakasfejet. |
Szervezkedik a romlás ellenünk, Uram, |
Én, aki túl akartam élni szememben fényeidet, |
szemetes világtájakat látok naponta egymásba csúszni |
s tengerbe köpködő, fásult birodalmakat. |
Füst, füst, mérgezett por és mérgezett szavak |
|
bandája csatangol csöndes óráink között. |
Mi lesz vízcseppjeiddel, Uram? Mi lesz hóharmatoddal? |
Mi lesz ájulásba zuhant, zsoltáros méheiddel? |
|
Történelmi pillanat
Napokon át csak a megkésett győztesek |
siránkozását hallgattam tüzelő borok mellett. |
Kint szakadt a hó, az órák bent kíméletlenül vertek |
s nagymessziről elszuvasodott akadémiák |
recsegtek-ropogtak az alkonyatban. |
Minden kéz, amely Fölajánlotta a jövőt nekem, |
üres volt, mint a kifosztott lelkiismeret. |
Én csak álltam a vörösre izzított kályhának háttal, |
néztem a szakadó havat s reménykedni kezdtem a hóban. |
|
Jóslat
Eljön az utolsó tavasz, az összeomlás előtti |
utolsó nyár is, de az ítélet újra elmarad. |
A tettesek kisompolyognak sunyin a szobákból, |
az égboltot utánzó üvegcsillárok alól, |
ki a szabadba, a fák közé |
és összevegyülnek majd a reumás árnyékokkal. |
a jövendőmondó szobrok tövében |
részegek öklendeznek. Nem kérdez senki semmit. |
A kifosztottak arca földúltabb lesz, mint a bűnözőké. |
|
A mestereim
Hol vannak, hol a mestereim? |
Valamikor még hívás nélkül is megjelentek. |
Jöttek a legkoraibb harangszó előtt |
a kihalt udvarokon át: őrültek, költők, |
alkoholista szentek, jöttek az éj mocsarai felől, |
Magyarország félbetört pünkösdirózsájával a kezükben. |
Volt, aki árvízzel érkezett, |
volt, aki csörömpölő sínpár közül, |
volt, aki sántítva, vállán bakonyi dérrel. |
És én moccanatlan szájukról |
olvastam le mindig az üzenetet. |
Hol időzhetnek most? Hol rostokolnak? |
Kivel osztják meg halálukat, |
mint hadifogolytársak az egyszem krumplit? |
ezt a magábaroskadt, bemocskolódott tájat |
és bemocskolódott küldetésüket. |
|
|