Mátrai erdő
| Erdő, |
megfejthetetlen, zöld álom, |
|
nyár bujdosik a bokraidban |
| Földből kifordult betyárcsonton |
| szöcskék napoznak időtlenül. |
|
| Megfejthetetlen történeted |
|
vagyok én is már hetek óta, |
|
járok föl-alá benned árnyékosan, |
| levelek, ágak recsegő visszhangja kísér, |
| töredékes a kezem, a riadozásom, a hangom, |
|
| Kopog a múlt a hátam mögött, |
|
akár a félérett makk szeptemberben. |
| Erdő, erdő, nekem te Dante erdeje vagy, |
|
Isten zöld fogolytábora – |
| Bármerre fordulok is: a halál elnagyolt |
|
mondatait hallom egy szakadékból |
| s eltévedt arcaimat látom tuskósodni |
|
a gyökerestől kifordult fákban. |
|
|
Önarckép, egyetlen tollvonással
| Magam sem értem: sokszor ott álltam én, |
|
mert volna leszállni gyanútlanul. |
|
A járdára ejtett szőlőszemben
| Gyönyörű ősz volt az idén is, napos november, |
|
de mindenfelé csak öregek ténferegtek, |
| lassan mozogtak a verőfényben, |
|
mint kukoricát morzsoló öklök. |
| Lesütött szemmel jártam köztük a parkban, a körutakon. |
| Nem akartam, hogy lássák: az elmúlásra engem |
|
csak a te újra és újra kitavaszodó |
| A járdára ejtett szőlőszemben is azt kerestem: |
| hátha meglátom benne édes mozgalmasságod |
| az égbolttal összejátszó mosolyodat, |
|
körülpillézve sűrűn holtsárga levelekkel. |
|
Jó volt nekem
|
Jó volt nekem a sut, a matracos fekhely, |
|
jó volt nekem még csikorogva is ott aludnom. |
|
|
A Hold, mint késleltetett halálfélelem, |
| s megnőtt tőle a fal, a sétáló óra árnya, az ablakkeret, |
|
de jó volt nekem még félnem is babonásan. |
|
|
Párizsban hó esett, Zámolyon jég, Grúzia |
|
hegyoldalain sasok vére ömlött a völgybe, |
| idegen voltam én minden leveretésben, minden gyászban, |
|
de jó volt nekem a földön még idegennek is lennem. |
|
|
És jó volt itt, jó szemek fényében járnom, |
|
mint ama soványan sugárzó |
| Názáretinek bevonulni a Városba |
|
virágvasárnapi, kócos szamáron. |
|
|
Dobok dübögtek neki s kolomp rázkódott közben, |
|
mint epilepsziás katona – |
| engem szerelmeseim halandó teste rázott meg így, |
|
ha újra meg újra fölébresztett rájuk az éjszaka. |
|
|
akár a jeruzsálemi homok, |
| rozmaring-könnyű megváltásra én mégse gondoltam soha, |
|
most is inkább csak hosszú hajú, meleg esőkre gondolok, |
|
|
amelyek jönnek, elköszönnek, vonatot |
|
búcsúztatnak el vagy kínzó idegháborúkat. |
| Nyomukban kisüt a Nap, mint az örök élet |
|
s csigák indulnak el a fű közt lassan a végtelennek. |
|
|
Jó volt nekem a jó és jó a rossz is: |
|
fájdalmaimmal is az élet folytatta magát. |
| Halottaim, ha kellett, naponta újrahaltak, |
|
csakhogy összébb szoruljanak szívem körül a fák |
|
|
s az idő, melyben ott volt mindig egy másik, |
|
egy ismeretlen idő osztódó sejtje, |
| rángott, hánykolódott, szakadt szét jövőjére |
|
s egyetlen percre se hagyta megvénülni a szemem. |
|
|
Húsvét másnapján
| Húsvét másnapján is kiált a kakas, |
|
túlvagyunk minden áruláson, |
| túl péteri s júdási éveinken. |
|
| Állunk csak itt az áprilisi kertben |
|
a mennybe menendő barackfák között |
|
és összeszűkült szemekkel nézzük |
| a szomszédos Gellérthegy golgotás sziklaéleit |
|
| és megbocsátjuk egymásnak szavak nélkül, |
|
hogy szegény, fáradt, fegyverekkel játszó |
| ajtók s falak mögött, szöggel kivert pincékben gyáván, |
|
| s beengedtük a hazugságot még a versekbe is, |
|
be a vérbe, a simogatás, az ölés |
| És se kard, se katonák és az a sok nyálas csókú, |
|
| férfiatlan férfi se undorított bennünket máig! |
|
Mintha az ezüsttel bebolyhozott |
| másnak illatoztak volna a hegyen |
|
| és nem mi álltunk volna alattuk kőfehéren, |
|
az álmukból fölvert madarak közt |
|
a ránk törő szélnek, hogy: senkik vagyunk, |
| senkik, csupán a Hold eltévedt vendégei. |
|
|
Esztergomi töredék
| Alvó kutyák feje a nehéz porban |
|
s itt-ott szétszórva kövek, |
|
kidöntött fák és bazilika-árnyak: |
| Esztergom augusztus-éji töredékei. |
| Hazaérni én már csak itt érek haza. |
| Egy harang ballag velem a dombok |
|
közé némán, mintha Isten bolondja volna. |
| Ling-leng a diófák közt, én meg mosolygok. |
| Minden porszem a házam népe itt |
|
s minden fűszál. A kígyó is csak annyira |
| fél tőlem, amennyire a teremtmények félnek |
| Egyszál gyufa és egyszál csillag |
| kivételes tüzében látom a kezem: |
| s oszlatja el az örök sötétséget. |
|
Tenger
|
Tenger: hatalmas közhelyem, |
| háborogsz, érvelsz, legyőzöl minden pillanatban! |
|
viszel az égbe is, magadhoz ölelve, |
|
de a partodon talált árva kesztyűvel |
| a szemhéjamon át is megigézel. |
|
Eleven emlékem marad
| A kövön lepke s két szárnyán égő pávaszem: |
|
| A tested csöndesen zsong mellettem, |
| Fű-antennák fogják föl lélegzésedet. |
| és százholdas búzatábla zöld árvize a dombról, |
| de elsodratásunk ábrándja |
| most is, mint mindig, gyönyörködtet. |
|
| Látlak majd itt-ott vidéki városokban, |
|
írói esteken, vagy fölkontyolt hársfák alatt. |
| A színházból sírás hallatszik ki és hosszú átok, |
| de te ott is megszöksz majd |
| s ismeretlen férfiak oldalán |
| esztelen, vad, májusi hangokat követsz. |
|
| Előre érzem: jó lesz majd fölsajognom, |
| s nem mellém heversz többé tópartra, hegyi fűbe |
| s a megőszült katicabogarakat |
| nem én söpröm le testedről álmaidban. |
|
| páros szép melled kihívó rangadóját: |
| modellem minden elmúláshoz. |
|
|
Napló, 1982 kora őszén
| Már megint ez a jégverés derekamban! |
| Már megint ezek a ferde esők a szemem előtt |
| s ezek a komor kémkedések a földön: |
| s merre kószál a hadsereg? |
|
| Már megint ezek a tövig kinyitott gázcsapok: |
| egész nap égő Irán és Libanon, |
| odakozmáló, szörnyű halottak! |
|
| S a tenger fölpúposodó hanglemezén |
|
| Mintha mind a négy égtáj felől |
| kifakult, óriás ponyvákat hajtogatnának össze: |
|
| A világjáró utakat is szőnyegként föltekerik. |
|
| Fáradtan ül le mellém a por, |
| az utaznivágyó, sárga somlevél |
| és kiüresedett, múmiaarccal néz maga elé, |
|
|
Az utas
| Megint egy város: tornyok és hidak! |
| A kirakatban melltűk, műszemek |
| s föltámadásra váró, hollandiai gyertyák. |
| Az utas gyomra gyöngén megremeg: |
| mi vár itt rá? Van Gogh-i március? |
| Kilenc évszázad perverz suttogása? |
| vagy tán egy elsodródott nőé, ki új szökevény itt |
| s a haza helyett gyönyör a hazája? |
|
Meghallod-e még?
| Fakó nép, mennek a napok, az évek, |
| cipőd ideges kopogását a kövezeten |
|
| Kivirágzik az idén is minden akác, |
| minden gesztenye, minden somfa. |
| naponta megjelenik fölöttük a hajnali hűvösségben |
| s végigsimítja valamennyit. |
|
| Ráismersz-e erre a fáradhatatlan, |
| akaratos kézre a lombok között? |
| Ráismersz-e suhanására magadban? |
| Vagy neked is már csak a balsors magyar? |
|
| Elnézlek hömpölygéseid közben néhanap: |
| sok már a sorvadt kísértet soraidban, |
| a megkérgesedett szemű távolodó; |
| sok, aki a szalma-szakállas nyár zenéjét is |
| úgy hallgatja, mintha koldus-Tinódit |
| hallgatna épp egy utcasarkon. |
|
| Lehetne száz okom hát, hogy múltidőben |
| beszéljek rólad, kihaló madárfajok |
| és beomlott kutak hangján. De te olyan vagy nekem, |
| mint a költészetem: a fájdalmakból is |
| világ születik mindig s a szégyenből is páncélos égbolt. |
|
| Fakó nép, mennek a napok, az évek – |
| meghallod-e még távozásuk kényes visszhangját magadban |
| s agyonénekelt himnuszaidat? |
|
|
Szendergés vonaton
| Himbál a vonat, lecsukom szemem, |
| benne marad egy tántorgó fasor, |
| egy tó, egy tócsa, egy kopasz dűlőút |
| s az árokpart ragyás védőszentje. |
| És lebeg valami levélféle is zölden |
| de soha többé nem ér már földet. |
|
| Kialszik lassan minden ingerültség |
| a tájból s belőlem is. Az erőszak |
| idült emléke, mint veszett kutyák |
| szája széléről a hab, fehéren foszladozik. |
| Katt, katt – fut végtelenbe velem a kerék |
|
és elhagyom, amit a háborúskodó |
| test naponta rám hoz: a zsaroló jelen időt. |
|
| Félálom ez? Halál előtti vagy halál utáni |
| játék-próba? Kezek lebegnek a nyár fölött |
| s lengeteg harangkötelek. |
| Nem ér halántékomhoz semmi, ami |
| hozzáért eddig. Messze sír, aki sírt |
| aki meleg esőkben vetkőzött nekem. |
|
| Tücsök-motozást hallok megfonnyadt, |
| távoli fűből s egy gólyacsőr aszályos |
| reccsenését. Elég lenne ez utolsó zajnak is nekem, |
| száznapos álomhoz elég. Katt, katt – fut a |
|
s egyre suhantatóbb síkságok jönnek, |
| egyre hosszabbra nyúló árokpartok. |
|
|
Búcsú Finnországtól
| Kékszürke felhők Finnország fölött – |
| Húzódom ki alóluk, búcsúzkodom. |
| Verssorok csapódnak mögém, összekeveredve |
| sirályokkal és záporcsöppekkel. |
| Micsoda díszkíséret ez szeptemberben! |
| Könnyű elgondolnom: utolérhetett volna itt halálom is. |
| A Sziklatemplom falának dőlve |
| egy kattogó órát hallottam tiktakolni |
| s Orfeusz halántékán a leszoríthatatlan verőeret. |
| Tudtam: már többé nekem se szabad hátranéznem: |
| hadd járjon az a tömérdek nő szőkén, zavartalanul |
| hadd illatozzék kezük a korai, zöld almáktól, |
| amíg a kéz még illatozni tud. |
| Én elmegyek úgyis, szinte lábujjhegyen, |
| mint elhalasztott ítélet csöndje, hűvösen megül. |
| Így veszítem el sorra városaimat, országaimat, |
| csónakok régi útját a vizek temploma felé, |
| így a vizeket is. Ám a tenger, |
| mint a téli háború megőszült veteránja, |
| elkezd mögöttem énekelni, |
| rekedten, szilajul – nekem és az óriás Napnak. |
|
Látom előre az Időt
| Hány hete már, hogy itt élek |
| ezek között a jóslatos falak között! |
| Pattogzik s potyog elém a mész a |
| földre, mintha dajdajozó, részeg darazsak |
| rugdosnák le unalmukban a vakolatot. |
| Pedig csak az Idő van újra dögrováson: |
| rozzant alkoholistaként ő hánykolódik, forog |
| saját mocskában hadonászva. |
| Csukott szemhéján elkorcsosodott pókok ülnek. |
| Szavakat sugdosok neki: „állj talpra, Idő, |
| szemem és mellkasom köddel van tele |
| s egy erdő néz be hosszan az ablakon.” |
| De rám se vakkant. Talán az elgázolt |
| kutyák holttestét kéne hanyagul odadobnom |
| a lába elé? Terroristák véres kesztyűjét, |
| vagy a kihabosodó szájú, riadt kisfiút, |
| kit torkon talált a rádiumsugár? |
|
| A csontos ég alatt végeláthatatlanul |
| vonulnak rózsák és sebek. Utoléri őket |
| megint az ősz. Felhők felhőkkel tülekednek |
| és esők táncolnak majd körül |
| égremutató, néma ujjakat. Látom előre |
| az Időt: ugyanaz, ugyanaz, ugyanaz. Padlót |
| s krétafehér falakat összenyálaz. Semmi álremény tehát. |
| A tehetetlenség titkos története folytatódik. |
|
|
A világ emlékművei
|
járom én is a havas várost. |
| Az utcák, mint egy kiszedett vers |
|
vigasztalanul néznek engem. |
| A világ emlékművei ilyenkor sötétednek el |
| és kőzászlók és bronzoroszlánok |
| és háborús holtakért leszálló márványangyalok fölött |
|
rekedt fuvolák hangját hallom. |
|
| Ilyenkor érzem: kiszemelnétek |
|
eleven, mozgó járda-lénynek, |
|
aki tüntető, bíbor levelekkel |
| vonul föl újra helyettetek cirkuszi őszben |
|
| De én már régóta megfoghatatlan, |
|
mozgó tűz vagyok, barátaim, |
|
mozgó akarat, függetlenedő remény |
|
engem nem lehet többé föláldozni. |
| Számban őszi forradalmak, őszi kiáltozások |
|
és őszirózsák kesernyés íze együtt |
|
s fölöttem sorra kigyulladó utcalámpák. |
|
|
Így lásson, aki látni akar
| ha már szilánk se, ököl se roncsolta szét |
|
s nem taposták le durva póklábak közönyösen. |
|
Hadd lásson, aki látni akar |
| a gesztenyelombok emlékezetéből |
| amely taszigált, ölelt, ámított, lebegtetett. |
|
|
ma is a tornyokéra vándorol, |
| aztán az égre s vissza, kialudt tüzeket lát |
|
az elüszkösödött királyi várban |
|
és vérben vonagló tömeget az Országház körül. |
| Hadd lásson így, aki látni akar |
|
ballagni a mindennapi sötétség felé, |
| mielőtt még a lámpák, mint emlék-mécsek, kigyúlnának. |
|
|
Lehettem volna léha szökevény itt, |
| de szavak, hóförgetegek és botorkáló esők |
|
aki hátracsavart fejjel is |
| a maga megtéríthetetlen álmát |
|
a félresiklatott remény évszázadában |
|
|
Még jönnek évek, talán még jönnek, |
| így lásson majd gyöngén is erősnek, |
|
az ég sátorponyvája alól kilépni végleg. |
|
Megőrzött arcomon a ráncok, |
| mint költők összegyűjtött versei, |
|
Megáll még tán egyszer a gőgös város is, |
| bevallhatatlan gyászát elrejteni. |
|
|
Csak napok vannak
| Vissza, vissza, de hova vissza? |
| Nincs többé nyár az évszakok közt, |
| se tél, se lomb-világ, se szép, macskaszemű ősz, |
| csak napok vannak: delek és esték, |
| egybemosódó, züllött reggelek, |
| amikor a fejem s a távoli tengerek is darabokban. |
|
| Vissza, vissza, de hova vissza? |
| Otthon a kertben Hold röntgenezi éjszakánkint |
| a nyúlánk mákot és remegő, zöld |
| televíziós-fényben várakoznak az almafák is. |
| Minden átfésült hely már idegen hely ott, |
| minden fémhátú bogár szentjánosbogárnak látszik. |
|
| Vissza, vissza, de hova vissza? |
| Szavakhoz? Csöndhöz? Nyelv-magányhoz? Már csak egészen kevés |
| szó maradt, amely ragaszkodik még saját hitéhez, |
| egészen kevés remény a megroskadt Isten |
| árnyához közel, hogy ajtóról ajtóra és országról |
| országra járjon, mint süvöltő, félnótás szentek. |
|
| Vissza, vissza, de hova vissza? |
| Az elrabolt s a megbecstelenített idő |
| a város falai közé már nem szül új időt nekem |
| és nem szül új múltat a völgyben kitakaródzó szerelem sem. |
| Haragos diólevél teng-leng fölötte, csapdos égre, |
| pedig a felhők is üresek már, mint kifosztott, régi királysírok. |
|
|
Úgy néztek rám
| Úgy néztek rám mindannyian, |
|
mint eltökélt merénylőre, |
|
aki kővel dobálja meg a hattyúkat |
| s elevenen temeti el a fülemülét. |
|
| neki panaszolnátok be pironkodva, |
| de így, behúzott nyakkal, |
|
a gallér kemény abroncsából |
| csak bámuljátok zárkózott sétáimat az ég alatt. |
|
| Özönlenek a napsütésből elő az autók, |
| özönlenek fegyverek, sikoltások, |
| kiszakad a csalán a földből; |
| a hátam mögött huzatos szájjal |
| arról suttogtok mégis: nem az én bűnöm-e ez a világ? |
|
a névtelen sok bajt nem én hozom-e rátok? |
|
s a halál lángragyúlt gondolatával |
| nem én járok-e titkos találkára? |
|
| Nagy, lomha függönyök húzódnak szét |
|
s csapódnak össze zajtalan, |
| szemek tolongnak a felhők alatt is ismeretlenül: |
|
szeretnék tudni: ki vagyok? |
|
| Senki, senki – nyugtatnám őket is –, csak egy |
| tüntető tömeg emléke, amely megállíthatatlanul |
| vonul utcáról utcára, mint néma körmenet. |
|
|
Az elmulasztott utak
|
Sütő Andrásnak
| Istenem, az a sok elmulasztott út |
| Kolozsvárig! Álmomban körbeutazhatnám |
| rajtuk a Földet. Sárga rekettyefény |
| járna előttem várostól városig |
| s bivalyok dülledt szemétől elkomorodó éjszakák. |
| Hágók, templomok, fahidak és öngyilkosok |
| erdőben kallódó cipői jönnének velem |
| tolongó kíséretként. S Ady árnyékos kalapja, |
| jól belehúzva egy csillag homlokába, |
| sötétbe borítana előttem országokat. |
| Zarándokút? Szégyenút lenne ez? Magányos |
| gyászmenet a véres lécekkel telitűzdelt földön? |
| Fogam közt szikrázó aranypénzzel |
| az elrabolt temetőket kutatnám föl |
| s a holtakat beszéltetném a föld alól suttogva |
| a fejszével levágott fejekről; ha már az élők |
| szájában szavak helyett terméketlen, nyers kréták |
| csikorognak… Istenem, az a sok elmulasztott szó |
| és elmulasztott lombzúgás Kolozsvárig! Az a |
| kanyart jelző, élénk rekettyefény a Király-hágói |
| meredélyen! Nem is tudom: lenne-e még út |
| számomra arrafelé? Vagy már a fűvel benőtt |
| ösvény is csak a szívekbe visz föl, ahol annyi a kő, |
| mint a Sebes-Körös medrében Csucsa alatt? |
|
Hátranézek és nem látom magam
| Hátranézek és nem látom magam |
| fiatalon, sem az esőkben, sem a hóval |
| megtömött egek alatt. Ősz van, régi |
| háborús ősz és Fehérvár minden harangját |
| egyszerre hallom zúgni egy fenyegetett délelőttön. |
| De csak mellkasom visszhangzik most is tőlük. |
|
| A folyóból, melyen átgázoltam, vércsék ittak. |
| Zölden rohant a víz árnyékom fölött. |
| De hova tűnt az az igyekvő, nyurga árnyék? |
| S hová a túlsó part sásos széle? |
| A vércsék égre szögezve visongnak erőtlenül, |
| mint földrengéses lopásban lefülelt latrok. |
|
| Bátorka arcom sehol. Kezem melege sehol. |
| Zsoltárt éneklő szám is hamu alatt. |
| Mintha egy elfelejtett nyelv szótára volnék, |
| vagy időszerűtlen álom, melyben évszázadokat |
| és jegenyék csúcsáról át a Holdra. |
|
| Bevetett ágyakat döncölök szét, párnákat |
| lökök félre, mint házkutatásos mámorban |
| titkosrendőr, de a gyűrt lepedőkön is csak a |
| nők kitakart arca tüzel – sehol az enyém! |
| Hamis tanúja voltam tán magam is ifjúságomnak |
| s tüzes kutyákat láttam futni a mezőn |
|
| ott is, ahol rőt kórót hömbölygetett valami vihar? |
| Vagy rég ízleltem csobogó, üde vért, amelytől utoljára még |
| megújulnék s a szememben lerakódott |
| só is kimosódna és láthatnám magam újra minden ég alatt, |
| hátam mögött csapkodó, nagy esőkkel? |
|
|
Te, napra éhes
A Pergőtűz forgatása közben
| Mit tudtál volna mondani nekik ott, |
| a rögtönzött, harctéri szalmaágyon? |
| s kint, az elgazosodott kertben kutyatej, |
| s a futóárkos, tavaszi földek fölött is |
| úgy röpködnek mélyrepülésben a puskagolyók, |
| mint bogarakra vadászó fecskék. |
| mondani nekik ott, a hullámzó |
| Hogy hősök vagytok, angyaloknak besorolt fiúk |
| és pünkösdirózsa-nagy sebetektől |
| Hogy az otthoni kutak vizéből |
| majd a ti mélyben vándorló arcotok |
| néz föl a vizet húzó nőkre |
| és sajogni fog a nyár utánatok? |
| felhősítik értetek el az eget? |
| Vagy hogy a hosszú nyárfasorban |
| szakadék nyílik ott, ahol nevettetek? |
| Mit tudtál volna mondani nekik épp te, |
| aki a csúszó-mászó sárral is szövetkezve |
| Harsog most is a retek a fogad alatt, |
| s már mennél, suhannál szökevényként, |
| virágöl vonz magához délutánra. |
| Mit tudtál volna mondani nekik, |
| te, Napra éhes, te örökéletre éhes? |
|
Lódobogást hallok a nyárban
| Elindulok s még nem tudom, hova. |
| Talán ez a türelmetlen hársfa |
| majd segít eldöntenem: belehajol |
| s röpül előttem föl a dombra, |
| az elvágtató darazsak után, |
|
kik az édesség és a vadság |
|
aranyszegélyű zászlajával |
| végvári vitézeit megidézve. |
| Láttukra föllobban bennem |
| az örökké kijátszott vér, |
|
a várromok alján megrekedt idő: |
| és rajtaütések mámora nevelt volna engem már |
| Kiáltozást és lódobogást hallok a nyárban |
| Esztergom felől: Mária, Mária, Nagyasszony, segíts! |
|
Látom: gazt súrolnak a kengyelek, |
| és szemek röpülnek el véresen fejem fölött: |
| szüzekre kilőtt ágyúgolyók. |
|
| Mint ló nyakára, hajolok rá én is a szélre |
| s vitetem magam a vér útján vakon. |
| Lepkék iszkolnak el előlem |
| szívdobogásommal és szégyenemmel. |
|
|
Róma fiatal apácái
| Róma fiatal apácáit látom |
|
távolodni a Tiberis felé. |
| Kék vászon szoknyaruhájuk, |
| mint ökölcsapás megkékült nyoma asszonyi szem alatt. |
| A szökőkút nedves pereméről |
|
lepkék szegődnek a nyomukba lustán |
| s az Angyalvár tövéből sóhajtó századok. |
| Uram, Uram, sóhajtok magamban én is |
|
a megrepedezett betont nézve: |
|
és irgalommal megáldott mellek |
|
múlnak el a világból céltalanul! |
|
Szent és gonosz idő
| Micsoda nyár ez újra! Negyvennapos |
| szárazság taplója rajtunk. Morzsalékos |
| a hant, a dombhát s tölcséres forgószelek |
| indulnak el a rozstáblák közepéből. |
|
| A mezőn szétszórtan tücskök és laposra |
| száradt rózsabogarak hevernek hanyatt, |
| égre meredő lábbal, mint szomjúságtól |
| elhullott etiópiai tehéncsordák. |
|
| Por, por és hamu röpdös már hetek óta |
| a temetőkből is. Por, por és hamu |
| a szobrok szájából. A napon kinn felejtett kéz |
| etruszk síralak cserepesre égetett |
|
| keze is lehetne. Arany és kifehéredett csont |
| nézheti ilyen áthevülten egymást közelről, |
| mint izzó szerelmesek. Ettől szikrázik így a |
| porcelán ég s az alvajáró tüzek is ettől |
|
| indulnak feléd, hogy bőrödet megérintsék – |
| Szent és gonosz idő! Bármerre fordulok, |
| szememet sárga tűk szurkálják a magasból. Esőért |
| kéne tán könyörögnöm: jöjjön vágtatva ránk, |
|
| földig lógó vízözön-sörénnyel, mint pusztai ménes. |
| De letapasztom inkább a nyelvem a szám padlójához |
| s hagyom veszni a világot némán a szárasztó hőben |
| s magamat is a te augusztusi forróságodban perzselődve. |
|
|
Kiböjtölöm megtisztulásodat
| Szomorú bűnödet csak én ismerem igazán |
| s én bocsáthatom meg, ki a halállal is |
| Július van: szól a tüzes dob kertünk mögött |
| s mindenki téged akar látni: hogyan vergődsz a porban. |
|
| Még a vadrózsa bokraiból is kárörvendő |
| szemek figyelnek. Teli a Sashegy oldala velük. |
|
Nézik sejtelmes jobb kezedet: |
| ott van-e a mocsár békanyálas kesztyűje rajta? |
| a lemoshatatlan bélyeg ott van-e kézfejeden? |
|
| Én béna vagyok. Fejemnél zöld kökényóra |
| tiktakol időtlenül. De te mutasd csak magad, |
|
mutasd szégyened tengerszemét, |
| a beléje fojtott eszelős angyallal, aki |
| túszul ejtett s vitt volna magával kárhozatba. |
|
| Magas hegytető izzik a délelőttben: mészfehér |
| Isten arca. Nem akarok mást nézni, |
|
amíg te talpra nem állsz, |
| csak ezt a fény-fennsíkot. Vakítson hét hétig a kő, |
| vakítson hetvenhétig: kiböjtölöm lassú megtisztulásodat |
|
| az időben, szerelemmel, vagy szerelemtelenül, én, aki |
| sokat szenvedtem mások bűnétől folyton és sokat |
| füvek, levelek zöld vére szárad, mintha Krisztusé, |
| és tompa szívütéseimet egy erdő hallgatja hátad mögött. |
|
|
Augusztusi este
| Nézd, csillagokat söpör egy kéz le |
| anyám söpörné le az asztalról odahaza. |
| Meg-megsuttyanó köténye petrezselyemszagú |
| Rég elmúlt kertjének illata |
|
altat el ma is temelletted. |
|
Reggeli szekérúton apámmal
| Megyünk apámmal szekéren, |
| s csöppecske méz a Napból. |
|
| Szúnyog sír arcunk mellett? |
|
| ott leng az Irtás fölött, |
|
| Megyünk apámmal szekéren, |
| s csöppecske méz a Napból. |
|
|
Otthoni udvar, ősz előtt
| Szeptember. Hosszú napfény az udvaron |
| s kifakult mályvák a konyhafal előtt. |
| biceg el köztük az éjszakák felé. |
|
| és leszerszámozott lovak árnya |
|
| Tudom, indulnál vele te is |
| befelé: homályos, zöld utakra, |
| zúzmarás harangszó s óraütés. |
| meg kell tanulnod végre itt maradni |
| a romlás színhelyein: leprás falak |
| s letört kilincsek földjén, |
| a rosszul alvó kutak kávája mellett, |
| mert az itthoni udvaron is |
| már csak te vagy az egyetlen, |
| magasba fölcsapódó arcél, |
| a pusztuló falu-Ninivékre |
|
| Az ásító istálló-száj körül |
| kövér legyek donognak most is, |
| mint a bolondnak született lány |
|
| köpülődik lágy szárnyuk tövén |
| Ha kóválygott is valaha tőlük |
| halott lovaknak muzsikál. |
|
| Az elnéptelenedett ólak előtt |
| biceg a lesántult kőrisbogár. |
| Mögötte az udvar megöregedett porában |
| apró, kis forgószelek mocorognak. |
|
|
Sérült vers
|
Kiss Ferencnek, aki agyvérzése után beszélni tanul
| Beszéljünk, Ferenc… Alma… Havazás… |
| Szentendrén, kint, szarvas kerülgeti hóban a házad. |
| Régen látott már a Bazalthegy alatt minket. |
| Épphogy csak fényesedni kezdett akkor a szőlő szeme. |
|
| Mondd azt, hogy: szőlő… mézes… franc eszi… |
| Mondd azt, hogy: féreg… seregély… pimasz. |
| Kosztolányi darazsa itt ődöng fejünk körül. |
| Nem kell féltened attól, hogy fölnyársalják a tüskék. |
|
| Mi már haltunk meg együtt! Az égből |
| homok hullt ránk s vad kiáltozás-foszlányok |
| a Kárpátok felől. De mondd azt, hogy azóta |
|
| Isten üzent s a föld apályideje lassan múlik. |
| Mondd azt, hogy: csak azért is! Muskátliszag és hajítófa! |
| Mögötted sötét árnyék. Mondd azt, hogy: sötét árnyék. |
|
|
Költők, társaim
| Hiába jajgattok, hogy veszve minden: |
| országok, könyvek és hogy a megkéselt ég is |
| kiterítve fekszik már előttetek. |
| Siránkozástok annyit sem ér, |
| mintha egy hópehelyen ágyaznátok meg éjszakára. |
|
| Költők, társaim, kocsisbort nyakaló jeremiások, |
| átázott cipőmben itt téblábolok közöttetek a |
| Népliget lucskos fái alatt s az utolsó hangya |
| elvonulásában gyönyörködöm, amely a sírásók |
| lapátját készül elnehezíteni súlyos őszben. |
|
| Nézzétek, micsoda dac még a búcsúzásban is! |
| Micsoda sarkantyúzó, halál előtti fegyelem! |
| Minden falevél egy-egy ország, amelyen az a hangya |
| sötéten átgyalogol. Csikoroghatnak versek |
| s vascsizmák homlokomnál – én már csak álmodni tudok velük. |
|
|
Mint tékozló fiúval kék lángú lepkék
| Végre egyedül. Délelőtt kilenc. |
| Végre a világban, magam is világ. |
| Nincs arcél, tenyér, se őrült hózápor emlékeimben, |
| mely eltakarná a háztetőket. |
| És sírni se sír most senki |
|
| Hűségem és hűtlenségem áldozatai |
| talán egymást keresik épp a városban, |
| hogy fölmagasztaljanak és elátkozzanak engem. |
| Csöngnek a telefonok, csöngnek a mű-fülek a |
| falban, de én most nem vagyok ott, |
| ahol szavakkal ölni szoktak. |
|
| Soványka fénycsík imbolyog asztalomon, |
| csuszkorál jobbra-balra csalfán, |
| ahogy jegenyéimet bókoltatja a szél. |
| Percek futnak el, mire megértem: |
| a mindenség játszik velem, |
| mint tékozló fiúval kék lángú lepkék. |
|
| Hazaértem volna hát én is? |
| kusza, tékozló fiú, haza, magamba? |
| Vörösbe játszó óceánpart homokján |
| valaki ott sétál még, aki |
| három napon át nevetett. A fákról |
| szentjánoskenyér csüngött barnán s én többé |
|
| nem akartam más lenni, csak fény, fény, |
| ki eltársalog Istennel, el a nyárral! |
| Ma már vizek s városok látképe dereng csupán, |
| az is villámcsapásos anarchiában. |
| És San Franciscóval szembe egy hazai hangya mászik, |
| nő mögötte a csönd, ahogy tiktakol órám. |
|
| Rőt háztetők hullámlanak elém a |
| délelőttben. Fehér ablakfák mértana nyomaszt. |
| De bent, magamban, szabad vagyok, mint |
| senki más. Az vagyok, ami a végtelenség |
| szeretne lenni: magára ébredt arc |
| és mámoros várakozások színhelye újra s mindig. |
|
|
Májusi sütkérezés
|
aprócska, földi szél mozog tövénél |
| és aprócska versek bennem is. |
| Sok volt az emberugatás télen, sok a szégyen |
| s a ki-nem-mondható szavaktól súlyos a csömör. |
| De vége, vége! most kapok májustól |
| Minden iramló bogarat s iramló zenét |
|
hozzám küldhettek vendégségbe. |
|
Finnország páfrányai közt
| nem sziszeg rám a sors az alvilági fűből. |
| Két óriás kő néz: két vörös ökör, |
| hevernek kint a parton, mintha épp kérődznének. |
|
|
de már két zápor beköszönt hozzám |
| Jöttek, mint szabadságos matrózok Helsinki felől. |
| Mögöttük az ég összeturkálva fehérrel. |
|
|
aranyórák lüktetnek idegesen |
| s forog ötvenmillió félőrült kerék az utcán, |
| forog a földben, a föld fölött, |
| a szerkezetek gyomrában s tündöklő |
|
| hova rohannak azok a kerekek s miért? |
| Kék zománc-ketrecekben hova a szenvedélyek? |
| És megállhat-e az Ember újra, ha akar |
|
|
kivesző, boldog riadalmaknál, |
| miként áfonyabokor mellett |
| s kiveszésre ítélt költők is megállhatnak? |
|
|
a halálsugarak felé idillien, |
| mérgezett tűk és tűzvész-csóvájú |
| birodalmi fülzúgás kísérő zenéjével? |
|
|
hadd fussanak tovább a kétségek, a vágyak, |
| hadd fussanak a kábult kerekek. |
| Finnország páfrányai közt fekve hallgatom: |
| beszél magában az erdő, vénséges vénen beszél. |
|
|
Éjszakai utazás Némethonban
| Sötétség, szél. Az Elbán lefelé |
|
valami ormótlan teher úszik lassan. |
| Talán egy eltévedt, kósza hegy, földrengés után. |
|
|
mint parancsuralmi rendszerek. |
|
| A rohanó vonat minden vasa is hideg. |
|
|
Németország sebei mellett utazom |
|
| Láttok-e engem most, holtak szemei, |
| Csontpolgárok, füstlelkek, láttok engem? |
| Üvöltenem kéne, mint aki negyven év után |
|
most ébred föl a romok közül, |
|
égből zuhanó, tüzes gerendák sikolyára |
| s vernem a vonat ablakát ököllel, |
| hogy múlhat a múlt, de itt van |
|
amit a háború reánk hagyott, |
| itt, itt mint kígyó a cukros tálban. |
|
| Véres szoknyácskák: front pipacsok |
|
és fejbe lőtt templomtornyok |
|
néznek hanyatt a földről engem. |
| És mégse mozdul meg tőlük |
|
|
tagolatlan púpokban áll a sötét. |
| Belemosódnak fák, oszlopok, szörnyű nézésű |
|
s tompa, utazó árnyam is egybemosódik vele. |
|
|
úszik tovább az ormótlan lidérc. |
| Talán egy eltévedt, kósza hegy, földrengés után. |
|
|
Álom-jelenet
| Itt járt megint caplató csizmáiban |
| az az elhagyott-szemű kisfiú. |
| Köszönés nélkül nyitott be hozzám. |
| potyogtak ki padlómra hangosan. |
| „Mik ezek? – kérdeztem tőle hamis szigorral |
| az ablakon beáradó napsütésben – elkábított, |
| kék madarak vagy halott gyerekek, |
| kiket nekem kell majd egyenkint eltemetnem?” |
|
| Oldalról lestem: figyel-e rám és |
| játszik-e velem, ahogy valamikor még játszott? |
| mint lámpagyújtáskor éjjeli lepkék? |
| Bátorításul dobolni kezdtem |
| a szekrényajtón: dram-dram, dra-da-da-dam. |
|
| A feszes ablaküveg recegve visszahangozta |
| a deszkát, de a véremből való fiú |
| csak állt s nézett rám idegenül, |
| mintha először látna. „Azt se tudod már, |
| ki vagyok?” A szeme sem moccant. Szájára |
| légy szállt oda, de az is lehet, hogy seb volt, |
| fekete seb. Vártam, hogy az ajtókilincsből |
| láng csap elő, akkorka csak, |
| mint lábujjra álló őszi kikerics |
| és a sötéten izzó fiú föloldódik a nyűg alól |
| s hozzám szalad: apa, apa, veled akarok lakni, |
| valahol itt a tuskószék alatt, |
| mert innen vonatot, kutyát, s vadkacsatalpat is |
| látni meg lassú havazást is. |
|
| De a kilincs csak fénylett tompán, |
| mint hideg ereklye. Megmarkoltam és |
| vadul rázni kezdtem a rezet: törjön le tőből! |
| Valaki erre fölsikoltott a falban: |
| „Átkozott, ez még álmában is ölni tudna |
| a csodáért! Ölni asszonyt, gyereket, Istent!” |
| Megzavarodott szemmel a fiút kerestem |
| a szék alatt: hallgatta-e a vádat? De a fiú |
| nem volt már sehol. S a padlón szögek voltak. |
| A nyitva maradt ajtó egyenesen |
| az égre és egy szakadékra nyílott. |
|
|
A som, a lonc, a sejtelmes kökény
| Kitartó, hosszú ősz már hetek óta. |
| A költő elálmosodva nézi a lusta macskákat |
| az október végi napsütésben. |
|
mint prémekbe bújtatott reklám-hölgyek. |
|
| Sárga szem, sárga lomb, sárga lidérc tűz |
| nyomulna be a versbe s egy karneválozó |
| vulkán lávája nagymessziről – |
| de a költő váratlanul most |
|
ki arcához érintve a rózsát |
| köszöntötte az évszakot sugárzó szemüreggel. |
|
| Talán az ő mosolya azóta is az ősz, |
| a bordátlan égre fölsikló derű, |
| a som, a lonc, a sejtelmes kökény; |
| talán az övé minden átvilágított jegenyecsúcs |
| s a fényszóró-hosszú sugarak is a temetőkön. |
|
|
Utóidény
| Esik az eső, lúdbőröznek a tócsák. |
| Nedves lópokróc illata bolyong |
|
a part menti üdülők körül. |
| Aki itt maradt még bevárni ezt a szétmálló évszakot, |
| távozni is elfelejt lassan. |
| Nézi az ablaka alatt vergődő tavat |
| s a halál szívéig lát, mint a megkésettek. |
|
Valaki üzen a téllel
| Húsz éve nem csikorgott így kemény |
|
éjféli hó a sarkad alatt; |
| húsz éve nem volt ilyen magas az ég sem |
| a hótól roskadó háztetők fölött. |
| az esélytelen Keleti Károly utcát |
|
s most talán még az se torpasztana meg, |
| ha kristály-koporsót hoznának |
| veled szemközt, vállukon, nyúlánk férfiak. |
|
| Nem a fülednek, nem a szemednek |
|
s nem is a képzeletednek udvarol |
| ez a gyémánt-fényű és üvegropogású |
| éj! S nem is gyerekkorodnak, |
| amikor porcelánfogukat hideg angyalok |
| csikorogtatták befagyott kutak körül, |
|
de szibériákból hazatért szívednek, |
| mely most kezd megkeményedni újra, |
| Istentől tanulva szilajságot és haragot. |
|
| Lágy selymek s borzas bársonyok is |
|
csonttá fagynának most lélegző szád előtt, |
| mint kiteregetett lepedők. A vizenyős, puffadt |
| arcokat pedig vékony jéghártya kérgesítené. |
| Micsoda seregszemlét tarthatna ma ez a |
| hó-csuklyás tél! Szavak, barátok, ellenségek |
|
dermednének meg szeme láttára hirtelen |
| s a tavaszi hóolvadásig te már csak álló |
| halottakat temethetnél holdfénybe, feledésbe. |
|
| Törtetsz hazafelé, sík utcán, mégis |
| szálkás akáckaró törne ki tőből. Húsz éve |
| nem hallottál ennyi recsegést-ropogást! Ennyi |
| bátorító kísértet-hangot a talpad |
| alól! Valaki tán üzen neked a |
|
téllel. A sok megcsomósodott beszéd után |
| a hó, a Hold, az ürességet betöltő |
| gyémánthasadás hangján üzen. |
|
|
Rigó az olvadásban
| Őrülten olvad. Az ereszről |
| zsenge vízesések zuhognak alá a járda betonjára. |
| cikázva röpdösi körül őket, |
| mint ámokfutó vércsék a Niagarát. |
| Neked játszik tán? Neked udvarol |
| ez a szomszédunkban tanyázó, fölizgult madár? |
| Vagy az elöregedő tél szőrkucsmás isteneit provokálja? |
| Vulkánok sírnak a Föld másik felén, Mexikóban: |
| lehet, hogy miattuk nyugtalankodik s tombol |
| Nyakunk behúzva szökdelünk, |
| mutatványa csatakos varázsában a tavasz felé, |
| gyászra s gyönyörre készen minden órában, minden percben. |
|
Átengedem magam
| Ország, országom, gazdátlan ország, |
| tántorogsz csak a megtermékenyítő virágporban! |
| Fölötted, fönt, a huzatos űrben |
| elfojthatatlan, húsvéti szelek zúgnak, |
| mintha magasvasúton sebzett lelkekkel |
| megtömött vonatok robognának az éjszakába, |
| szerelvény szerelvény után. Félálomban |
| és dadogva hazámnak is mondhatlak téged. |
| Visszatért fecskéid itt rajcsúroznak feketén fölöttem |
| a szórakoznivágyó város légterében |
| s borotvaéles költeményeid pedig, mint késes |
| angyalok, itt vigyázkodnak fejemnél |
| világos délben is, hogy a romlás turistái |
| legalább a bennem kinyíló egeket |
| ne ránthassák a sárba. Valakik a szófukar |
| Holddal harmadszor üzenik nekem, |
| hogy menthetetlenek vagyunk mindenestől és már |
| siratnak is minket föld alatt futó vizek… |
| Ha így van: Isten éltesse a halált, országom! Nincs |
| szavam hozzá! Az égből ecet csöpög kezemre, az se riaszt. |
| Átengedem magam az orgonák s a dombra kiálló |
| pünkösdirózsák ideiglenes hatalmának: |
| e jóslatos naptól kezdve ők kormányozzanak engem. |
|
Napról napra
| Napról napra hegyesebbek a tüskék; |
| napról napra fenyegetőbben villog július: |
|
aranyból csináltak volna fogat. |
|
| Aki csak sóhajtozott eddig küszöbön állva |
| már félénk álmában is állkapcsot csikorogtat, |
|
s napozó macskákba rúg bele, |
| mert sírást akar hallani vigaszul, érdes jajszót, |
| régi keservek visszhangját hangosítva. |
|
| Fogy az évszázad, ijesztőn soványodik, |
| csontos mefisztó-arcán barna májfolt. |
| Napról napra idegenebb tőle a mosoly, |
|
az akácvirág, a küldetését bevégzett halott |
| s minden csak töredékként |
|
éri el benne saját dicsőségét. |
|
| Ó, szemérmes diktatúrák, micsoda történet ez! |
| kopunk, ernyedünk, szétmállunk, mint a selyem |
|
s aki Krisztust árulta volna el valaha rég, |
| most magát árulja el rebbenéstelenül napról napra, |
| szívével nagy vadak játszadoznak, |
|
mint körmös cicák a gombolyaggal. |
|
| A költő hanyatt fekve próbálgat énekelni |
| kint egy hegy tetején, de nem jön ki |
| Szájában megromlott elégiák íze émelyeg föl, |
| mintha megfertőzött madarak máját |
|
etették volna meg vele szürkületkor. |
|
|
Vakulnom kell
| ÉLETEM BOLDOG HAVÁBAN – kezdték |
| Este volt, szél fújt, a gyertya kis lángja megdőlt. |
| A birsalma, mint elvesztegetett nyarak |
| emléke, körbeillatozta a szobát. |
| Az asztalon kés, könyv és fácántoll hevert |
|
s árnyék növesztett meg a falon |
|
egy megválthatatlan koponyát. |
|
| mégis mindennek helye volt: |
| a földön szétszóródott, gyöngybetűs levelekben |
| rigó kiáltott föl s hazát kereső fecske csirikolt; |
| kertek susogtak jázmin-torokkal |
| és szoknyájukat széthányó szeretők: |
|
habzsolták föl maguk körül a levegőt. |
|
| gyöp-hantú mező dobogott, |
| a halál hajtott volna nyugat felé fekete ménest: |
| gazdátlan csordát a csataterek összefogdosott lovaiból. |
| Jó volt ilyenkor együtt remegni velük, |
|
a haza és a háború istenéhez. |
|
| ÉLETEM BOLDOG HAVÁBAN – kezdenék |
| ráérősen, ahogy a sétára induló ég |
| Esztergom dombjai fölött megereszkedve havazik |
| s hallgatnék vadlúd-sírást a sorok között: |
| a háborúk visszatérő álmából hátrafelé kiáltó madarakat, |
|
mint aki rég nem azt csodálja már, hogy élhet, |
|
hanem, hogy életben maradt. |
|
| mint születésemkor ujjongó szemek |
| s a hegy tetejére temetett katonahalottak |
| galagonyaillata lengne körül. De mit ér ma itt |
| a bámulat s mit a képzelet, |
| amikor szentföldi zarándokként a buta semmibe gyalogolnak. |
| Tódulhatnának ide téli tulipánok, jéglakók, holdemberek, |
|
szemem megszokná gyorsan őket is, |
|
mint megaszalódott, őszi kétségeket. |
|
| Valahol, bent a vályús völgyben, |
| Visszhang visszhangot űz. A távcsövek szálkeresztjén |
| táj-töredékek, havas nádasok, vértanú nyulak. |
| Csupa elmozdulás, csupa szilánk és vérselyem-férc. |
| Vakulnom kell, ha a világot látni akarom újra, |
| süketülnöm, ha hallani. Egyetlen hangban |
|
a hajsuhogást és a tengert, |
|
s a kimért idő hatalmát baltazajban. |
|
|
Ideje jött
| Ideje jött, Uram, hogy kiüljek ide eléd |
| Látom, borul az ég már templomaid fölött. |
| kutyám is a legkövérebb rózsáidat harapja ketté, |
|
mint trágyadombra kidobott kakasfejet. |
| Szervezkedik a romlás ellenünk, Uram, |
| Én, aki túl akartam élni szememben fényeidet, |
| szemetes világtájakat látok naponta egymásba csúszni |
| s tengerbe köpködő, fásult birodalmakat. |
| Füst, füst, mérgezett por és mérgezett szavak |
|
bandája csatangol csöndes óráink között. |
| Mi lesz vízcseppjeiddel, Uram? Mi lesz hóharmatoddal? |
| Mi lesz ájulásba zuhant, zsoltáros méheiddel? |
|
Történelmi pillanat
| Napokon át csak a megkésett győztesek |
| siránkozását hallgattam tüzelő borok mellett. |
| Kint szakadt a hó, az órák bent kíméletlenül vertek |
| s nagymessziről elszuvasodott akadémiák |
| recsegtek-ropogtak az alkonyatban. |
| Minden kéz, amely Fölajánlotta a jövőt nekem, |
| üres volt, mint a kifosztott lelkiismeret. |
| Én csak álltam a vörösre izzított kályhának háttal, |
| néztem a szakadó havat s reménykedni kezdtem a hóban. |
|
Jóslat
| Eljön az utolsó tavasz, az összeomlás előtti |
| utolsó nyár is, de az ítélet újra elmarad. |
| A tettesek kisompolyognak sunyin a szobákból, |
| az égboltot utánzó üvegcsillárok alól, |
| ki a szabadba, a fák közé |
| és összevegyülnek majd a reumás árnyékokkal. |
| a jövendőmondó szobrok tövében |
| részegek öklendeznek. Nem kérdez senki semmit. |
| A kifosztottak arca földúltabb lesz, mint a bűnözőké. |
|
A mestereim
| Hol vannak, hol a mestereim? |
| Valamikor még hívás nélkül is megjelentek. |
| Jöttek a legkoraibb harangszó előtt |
| a kihalt udvarokon át: őrültek, költők, |
| alkoholista szentek, jöttek az éj mocsarai felől, |
| Magyarország félbetört pünkösdirózsájával a kezükben. |
| Volt, aki árvízzel érkezett, |
| volt, aki csörömpölő sínpár közül, |
| volt, aki sántítva, vállán bakonyi dérrel. |
| És én moccanatlan szájukról |
| olvastam le mindig az üzenetet. |
| Hol időzhetnek most? Hol rostokolnak? |
| Kivel osztják meg halálukat, |
| mint hadifogolytársak az egyszem krumplit? |
| ezt a magábaroskadt, bemocskolódott tájat |
| és bemocskolódott küldetésüket. |
|
|