Vallomás a Városhoz

Mennyi szélsodorta szemét az utcán, mennyi kiüresedett, kóbor arc   s fojtogató füstcsík a város égboltja alatt! És mennyi kilúgozott szerelem a falak mögött! De ha a szenvedély zöldre vált át,   mint átkelőhelyek lámpái kis időre, meglódulnak a visszafogott lombok, az esők,   a magasból csipkefüggönyök havaznak   s a villamos vágányain   végigszáguld valami fényes őrület, sípol és sír, mint a fejhangon   sikoltó furulya. Szeretlek? Nem szeretlek? A naptár lapjait tépkedem, Város, harminc éve.   Csavargok utcáidon,   de nem tudom, hova megyek. Itt minden közelebb van a kézhez, a testhez, közelebb a gyönyörhöz s gyilkoláshoz. A bojlerek sárkánytorkaiból   lángok lövellnek arcomig, mint a mesében és lent, a kéregalatti szennycsatornáidban   folyvást zuhog az örökéletű mocsok. A tiéd vagyok, Város? Vagy csak a   foglyod vagyok? Gyakran elhagylak, megtagadlak és visszasóvárgok oda, ahol a tüzek úgy feküsznek le   most is a földre,   mint kimerült, igás állatok, s a kertben sündisznó jár, az ősvilág bizalmasa, de bársonyos mocorgásában egyszercsak   megcsikordul százezer ablakod, vasad és szép, idegbeteg nőid is fölsikoltanak árván s én máris ott vagyok velük újra a fölfelé suhanó, tükrös felvonókban,   a földalatti vonat hajat úsztató huzatában, megsokszorozódva tömérdek pillantásodtól és őrületemtől. Ha nem te fogadsz magadhoz,   talán csak egy erdő gondolkodik velem   s a Holdra könyöklő halál és a világ nem jön el értem válságos óráiban, nem üzen, nem vár, nem küld utánam zenét, amelytől halhatatlanulni tanulok. Fehér   hártyáimon ott remegsz izgatóan, mint vacogó dobokon a borsószemek. Füst nyel el? Földrengés? Futó tűzrózsák burjánzása? Ha elárullak is, Város,   veled leszek.