Világot járó hideglelés

Világos ez a nyári éj, világosak az éjféli vizek: jól látni, hogy a tengerről most fut be valami távoli borzongás a kikötőbe, mintha a világ túlsó felén valakik vacognának. Helsinki hanyatt fekve és félájultan alszik, mint akit csúnyán megviselt a napszúrásos hőség, csak elángyolodott részegei neszelnek föl a borzongásra, sirályok meleg testét dugnák az ingük alá. Ki tudja úgyis, mi jön még holnap: új nap, magasan nyíló rózsákkal? sündörgő tenger-roncsokkal partközelben? vagy már a rangos összeomlás, szónokok és próféták nélkül, ahogy egy barbár szívroham? Oly közeli már minden, még ami távoli is, mintha nem lett volna soha messzeség, idő és nem vártunk volna gyakran évszázadokig is egyetlen szóra, csakhogy a mienk legyen a rangrejtett jövő. Egy sóhaj is elég volt. Egy új isten neve. Álom a tengerekről. Mert az élet élni akart s nemcsak mocsokban, nemcsak az ideiglenesség fojtó mámorában… Élni? Túlélni magát az életet is! Vendégként lépkedek itt a sarki fény irgalmában. Lúdbőrösek a fák, a rakpart kövei s a tengerre néző szobrokon is áthullámzik valami világot járó hideglelés. Lehajolok és megsimogatom a tengert, mint aki nem tud már semmit, csak szeretni.