Búcsúvers

Te távolodsz? Te távolodsz? Vagy én távolodom? Futnak a vonatok észak felé és dél felé s erdők nyomulnak közénk, szigorú vadvizek. A tanyák fölött hosszan köröz,   levegőt sarabol egy vércse, mintha a veled összekötő hajszáldrótokat kaszabolná. Voltál valaha valakim,   voltam én is világjáró árnyékod neked, most egy röghözkötött, csonka szélmalom árnyéka lehetnék csak a perjefűben. Fürjek, fácánok futkorásznak   közel a töltés mellett, ezüstnyárfa levele remeg – Látsz-e még valahol szikrázó, zöld levélfényt, mely szökésemben is utolérhet? Látsz-e sást, szitakötőt s gyászoló kutyát az én szememmel? Múltadnak múltja leszek, búcsúzó világtűz e kiüresedő délutánon. Ha nem kifosztott testtel halnék meg én is,   talán bűnösnek érezném magam megrabolt életedért, de így csak lesütöm szemem és szökevény homlokomat a szélbe tartom. Amit elveszek tőled, visszaadom most gyorsan árokpartnak és fasoroknak, vissza az elmaradó nyári síkságoknak: ragyogjanak. Legyen határtalan újra, amit kezdetben annak hittünk, legyen határtalan, de most már nélkülem.