Hosszan kell néznem

Hosszan kell néznem és megcsókolnom hosszan,   hogy emlékezhessek tegnapi testére is. Sétál sötét haja előttem, mint elsőnapos özvegy; hosszan kell néznem haja színét, hogy újra lássam. Olyan szobákban jár velem, ahol én boldog   voltam mással; a falon képek, a falban sikolyok s hazátlan vadlúdcsapat száll be az ablakon, mintha a néma mennyezet maga is emlékezne. De ami volt – neki az túlvilág már.   Szeme zöldjében örökös holdtölte van, örökös jelen idő s borzongó moha-síkság. Állok szemközt vele: hosszan kell néznem, hosszan,   hogy a behavazott város domborművéről leszakítsam s meglóduljon a vér arcában, kisujjában.