Legenda
|
Huszárik Zoltán halálára
|
október végi eső szomorkodik. |
| Valakivel titkos találkát beszélt meg itt a hegyen, |
|
de az a valaki nem jött el hozzá, |
|
mikor a magasból cseppenként megeredt. |
| Azt mondják, akik látták: vékony, szélcibálta |
| napokig itt ólálkodott a fehér fákkal benépesített |
| járt föl-alá az aranyba mártott leveleken, |
| s nézte a láthatárt elsötétítő vadlibákat |
| és egyszerre csak megindult futva, lefelé, |
|
mint aki az anyja gyászkendőjét látja |
| vagy az örök lósörényeket a vágóhíd felől. |
| Ömlött utána a hegyről a rozsda, |
| operaházi vörheny, megvénült prófétavér |
| s mappája lapjai szétszóródtak a bokros lejtőn, |
| egy szecessziós édenkert bentlakói, |
| combok és elernyedt kezek a délután lusta sugarában, |
| valami elkezdődő |
és véget nem érő balsors vázlatai. |
| Talán egy ámokfutó, talán egy epilepsziás szépfiú, |
|
talán egy Csontváry-árnyék lehetett az a menekülő, |
|
talán egy részeg égfaragó, rebesgették |
| Voltak, akik szívdobogva kutatták át érte |
| az irgalmas völgyet, kutyákkal s szeretőkkel, |
| de az elmosódó lábnyomok fölött |
| már csak a gyertyán halottsárga levele bomladozott. |
|
|