Nyári óda

Áll mozdulatlanul minden. Az elpilledt levélrések között csak a habókos legyek bújócskáznak. Fölsír egy hascsikarásos szúnyog a délutánban   s aztán, mint a csecsemők, tovább alszik. Csönd, csönd. Megcsöndül bent a fül is. Most születik az arany, a tűz, a méz s a gyönyör karikái is most szárnyasodnak. Elég csak a szememet lehunynom:   sikoltás előtti pupillák rajzanak el az arcom előtt. Elmúlt nyarakból szalmakazlak pattogása szüremlik hozzám s a szérűk mélyéről hőgutás kakas kiált. Ó, halhatatlan júliusaim! Remeg a levegőég körös-körül   s fehér rakétaként száll föl lassan a zámolyi templomtorony. Út a végtelenségbe, minden határon túlra, ez voltál nekem nyár és ez is maradsz, hisz magam is fény vagyok: csavargó, boldog, emberi tűz. Ha nem tudnád még:   nyomozz utánam titkosan rigók közt, vizek fölött. Ülök egy kertben, jöhet rám rossz idő is. Sziszegő, tüzes drótok mászhatják meg dúdoló fáimat s a szomszédos dombtetőt. Az égésszagban emléknek akkor is te maradsz meg,   forró szájmelegeddel, nyár s vibráló egeiddel.