Várok, ha kell

Várok, ha kell – mért is ne várnék? Már minden krizantémot, szegfűt és gőgös liliomot megszagoltam. És itt reszket orromban az égett emberhús édeskés szaga is. Van hát időm reménytelenül várni tovább valami föltámasztó fényre. A földből jön? Az ég érceiből? Megindul tapogatózva a falak mellett, kőrakást súrol, bevilágít bágyadt szemekbe, akadémiák zöldhályogos ablakába s mohón keres egy tiszta arcot, egy szívós testet, melyből még most is kiűzhetetlen a világ kéksége. Várok, ha kell erre a fényre üres utcákon, sérült emlékeim balján egy kórházkertben s elég ha csak átiramlik a padokon, a fák törzsét megérinti s dermedt levelet alulról megvilágít. Talán a legelső isten üzen vele nekem szemérmesen, talán halott anyám a kitavaszodó földből.