Körték és ringlók

Nem a királyok s birodalmi kurvák, nem a csontlegyezők, nem is a fülledt prémek: a búzával érő körték hova tűntek s a muskotályos ringlók a fogam alól? Kezem ott élt egész nyarakon át a kertben, ott röpdösött az utcára kihajló ágak között. Néha koporsót hoztak arra vállon, néha sisegő szénát; szólt hosszan a harang a falu fölött, a szérűben arany-téglákon lépdelt a kakas és én álmodhattam magam a nyár lézengő csicskásának, aki félmeztelenül jár-kel az egek alatt s mulatozó darazsak társaságában vendégeli meg magát bőkezűen. Ó, körteíz, számban szétfutó zamat s ti repedő húsú szilvák, ott gomolygott bennetek, ki tudja mennyi lepke szárnya, rózsabogáré, rigóé! Egy harapás és napfény söpört végig a kerten. Fröccsenő nedvetektől gyors záporok irgalma fényezte át a leveleket. Magam voltam és mégse egyedül: állt a levegő velem, remegett, mint pányvára ítélt lovak bőre. A világot ettem húsotokban, amit már nem találok, a mézes remegést, amely a fákban sincs már.