|
Dömötör napján köd tódul be a völgybe. Vakoskodik a fácán s úgy lépeget a lucskos gazban, mint didergő színész földig érő, barna kaftánjában. Néha megáll s porcelános gégével élesen fölrikolt: vagytok-e még? Vagyunk, vagyunk – fut át a legősibb mosoly rajtam. Álmaimban ugyan puskák dörögnek a szederjes fennsík felől és lassan összeszűkülő szemek kísérnek fától fáig, de ébredésemmel megmenekülök.
Riccs-reccs – ropog a haraszt a kényes madár kopogós körme alatt. A világmindenség csöndjéből ez az egyetlen hang-üzenet röpül most hozzám. Nem látszik ide a Börzsöny, a Duna, nem látszanak ide az ablakos hajók s a kibelezhető városok fölött köröző, gyanús kések, de a lassan lépkedő fácán fejében ott látom magam. Diónyi koponyájában akkora nyár süt körülöttem, mintha egy hadsereg látna ballagni engem fényes karók és fényes napraforgótáblák között.
Duhaj tengerek cipeltek így hajót az Újvilág partja felé, ahogy most ő hullámoztat fejében rendületlen. Nyomult szemközt a nyirkos idegenség s a fölsértetlen vizek fölötti tájak, mint síró albatroszok, maradoztak el sorban. De menni jó volt, suhanni Isten álmában jó volt és visszaélni a kiszakadás titkával még jobb! Minden, ami készült világra jönni: az volt a világ. Ég és föld között imbolyogva most ér utol ez a kolumbuszi mámor. Köd, köd mindenfelé s mégis mintha nyári harangszó röpködne itt a kabátom alatt.
|