Verődöm, vonszolódom
|
Hol a hazám? S hol vannak határai? |
| Üstökön ragad ez a rokontalan, dunai szél |
|
s hurcol északra, délre, délkeletre. |
|
Az erdők megfeketedve állnak alattam, |
|
mint kiégett, gyalogsági laktanyák. |
| Ütődöm kőnek, csillagnak, a tél gyémántos oszlopának |
| s a csonkaság emlékhelyei kíméletlenül fölsajognak. |
| Nincs semmi itt, amit nagy lélekkel |
|
el tudnék felejteni. Nincs semmi itt, |
|
amit öröknek hinnék! Ó, hány Mohács |
|
zivataros délutánjából kellett kimentenem a |
|
reményt, hogy ez a mai nap is még |
| Verődöm, vonszolódom régi határtól |
|
új határig s fölnyög hozzám a letaglózott |
| Börzsöny, Balassi horpadt sírja |
|
és én újra rémülten nézek hátra: |
|
mögöttem mintha kipusztult madárfajok tolla |
| kavarogna a vörösödő alkonyatban. |
|
|