Cserebogár

Nappal is jár a cserebogár a szőlőhegyen,   körbeénekli a duzzadó cseresznyefákat, mint másnapos gimnazisták a Nagyerdőt. Kicsontozott testemmel   ott dülöngélek vele a magasban én is, idelátszik megsüllyedt falum, gyerektalpam csipkés lenyomata a porban s gyíkok ülnek föntebb a mohás mészköveken, sasok az árvalányhajas hegyi réten és mint a szentek egy májusi körmenetben: hajdani ökörfejek és lófejek   gyűlnek körém nagy karikába, csupa zöld kő a szemük,   csupa macskaméz-barna, dongunk, szédülünk, mintha egy időntúli búcsú körhintája forogna velünk, észak és dél, kelet és nyugat egy örvénylő pünkösdirózsa fölhasadt szeméből idelátszik, ide minden hódító fájdalom,   amely elszakított innen. Forgass csak, cserebogár,   csalj föl a világ fölé, nekem jó tudnom, aki voltam, jó tudnom, aki vagyok – annyi májusi levél tolong alattam hatalmasan, mintha a világ most is az én erdőm volna, sugaras erdőm, májusi rengetegem.