November emlékei
|
A sűrű, fekete ágak mögött |
| ha pedig fölröpülnek: sötét kísértet-kesztyűk. |
| Talán a halálom ijesztget velük újra |
|
e szívet csavargató novemberben? |
| vagy csupán játszik velem, |
|
mint részeg cigány a kölökkutyával? |
| Hallom az esőt kopogni a közeli kórháztetőn, |
| hallom vagontetőkön, ablakokban, |
| hallom egy mélyre szoruló repülő szárnyán |
| hatvanegyben a Bahamák fölött. |
| A kék, a sárga, a meggypiros korallszigetek, |
|
mint a tenger alatti örökmécsek |
| fölvilágítottak akkor arcomig, |
| mintha a világ azt akarta volna, hogy éljek és emlékezzek |
|
s a lucskos, nagy sasokkal együtt |
|
falfehér arccal is kitaláljak. |
| Nem ismertem az eget, ahol jártam, |
| nem ismertem egyetlen villámot, esőcseppet, |
|
de ismertem, amit szeretek: |
| a lassú siklást a láthatár előtt |
| s az óceán bizonytalanságát, mint most a testemét. |
| Nézem, ahogy az ágak mögötti űrben |
|
emlékem lehet talán, akár a sasok, |
|
|