|
Csak a szemem súrolja ezeket a sorba rakott, parádés cserépdobokat. Csak a pillantásom korcsolyázik a rájuk feszülő, sárga kecskebőrön. Hangok szarkofágjai – állnak a kőpadlón egymás mellett, múzeumi fegyelemben. Grúzia százéves mohája virágzik bennük legbelül.
Egy kő koppan le a kőre s megrezzennek.
Egy fekete selyemkendő vágódik föl az égre a sasok közé s hűvösen megborzongnak.
Öszvérek, lovak fogán kopog a júniusi jégverés Kahétia hegyei között – hallod a dobok múltját ebben a jégverésben? Döb-döbö-döb – paták dübögnek fölgyorsulva, sziklavárból lelökött kövek s a templom előtt fekete férfiak járják a kardos táncot.
Ott vagyok köztük én is, nem tudok másutt lenni! Ó, a koponyám, ó, a bőröm, ó, a legyőzöttek megvert csontja! Vesztesnek láthat, aki lát, pedig nem lehet leverni engem, amíg a dobszót hallom. Fülembe, számba koronás féreg még az égből sem eshet. Döb-döbö-döb. Döb-döbö-döb. Sérthetetlen vagyok, mint kazaltűz száraz nyárban.
|