Minden idő

Vágyom befalaztatni magam ablaktalan, fehér szobába, hol senki se lenne velem, csak összeesküvő reményeim. Végre minden idő az enyém lehetne újra: a recsegő, téli szalmakazlak ideje, a vándor hangyáké s az őszvégi, hosszú esőké is, mikor kasza ázik a gazban, mint kivérzett frontkatona. És korszerűtlen lehetnék ismét: test és lélek, végtelenbe sugárzó csont és ideg. Se győztes vaskerekek emléke nem járna vissza rám, se poklos óraműveké! Tűhegyre fölszúrt lepke lenne a halál asztalomon s hibátlan árnyéka pedig verseim kezdete. Mert azt írnék csak, verset a szememmel is: imbolygó országomnak s nektek, akik ólomkarikás szemmel néztetek mindig engem.