Hogy emlékem legyen magamról

Magamat gyakran elfelejtem,   mint folyók nevét,   vagy ásványok nevét. Összekuszált kő-ábécé vagyok a porban,   besötétedő hegyek alatt. De ha te mellém surransz a múltból   s fölragyogsz és lombokkal összeérő nevetésed a bátortalan halált faképnél hagyja újra: hirtelen nyár lesz bennem s körülöttem   s minden dombtetőn ott látom magam, oly élesen, mint aki tudja: zöld szemű gyereket szül, vagy országot hagy el utoljára. Kellett a hajad hozzám,   kellett az arcod csontja,   földúlt lepkéid vesztőhelye,   hogy emlékem legyen magamról s tűd járása ujjaid közt: villanyom fényével átszűrt némajáték.