Kezemben zöld ág, 1985

Titkokat súg a hó

Nem tudom, hova indul velem

ez a januári hóesés? Megunt körutak

kényszerképzete vagyok: kirakatok

tükör-szemében újra és újra fölbukkanó bűntudat.

Én e városba élni jöttem: ideget

s álmot fölajánlani, zöld emlékeit

huszonegy tavaszomnak, most pedig

muszájból győznöm kéne: megtérdepeltetni

rangos senkiket a hóban a saját kapujuk előtt.

Néha óriásnak képzelem magam,

aki betonfelhőket lököget arrébb,

néha egy porszem rokonának. Cserélgetem is

alakomat, mint a menekülésre

kényszerített Isten. Lökdös a szél

a királyt választó Duna felől: beljebb, beljebb!

A Vígszínház fodros homlokán vénasszony egykedvűség.

Megnézem jól magamnak s elfordulok.

Titkokat súg a hó fülembe, megyek tovább.

Földi történet

Mit is kerestél évekig itt e földön

besötétedő homlokoddal?

Csüngtek eléd a fák, a katonás tavasz vállbojtjai,

csüngtek eléd a kezek, érintsd meg őket.

És jött eléd Isten is álarcosan: mentsd meg már végre

őt is e vérengző világtól.

De te csak jártad az erdőket, a városokat, az országokat

némán, mint akinek a nyelve alól

a megváltó szó hiányzik.

Kezemben zöld ág

Kihabosodik majd újra a tavasz,

mint a folyton éneklő madár szája

s a hantokat is körbeállja a fű,

de te már nem mosolyogsz többé

semmire, ami eleven lesz.

Viszek neked zöld ágat, csibés barkát,

ujjongó gólyahírt a malomsánc alól,

ott fénylik rajtuk Isten pillantása

s az első világgá induló gyalogbogáré,

de te félrehúzódva már csak a falat nézed.

Ki tudja: túlélem-e gyógyíthatatlan zavaromat,

de én erre a legutolsó szemedre is akarok emlékezni,

erre a fekete lukakat égető szemedre:

száll az iskolai, meddő krétapor bele,

mintha a szétvert Karthágó pora csak most érne hozzád.

Nem hiszem, hogy a halál tehetségesebb nálam.

Nem hiszem, hogy a halál el tudna venni tőlem.

Látom magamat benned, mintha gyönyörű sebben ülnék:

kezemben zöld ág s mögöttem, ó mögöttem

beláthatatlan terek: rám sötétedő túlvilág.

Vékony fekete csík

Mióta nem vele ébredek,

mióta nem vele ülök asztalhoz vacsorázni,

mióta a halál nevető számba ömlött

s beszorulok az esők közé,

mint vaskerítés lécei közé gyerekkoromban:

egy vékony, fekete csíkot látok ugrálni hosszan

a szemem előtt.

Közeledik, eltűnik, újra följön,

mintha imbolygó vérág hipnotizálna

reggeltől estig.

A múzeum vaskos oszlopai között is ott látom

a ferdén bezuhanó napsütésben,

szobrok hó-szája előtt januárban

és nők arca mellett piacon, utcán,

a földalatti mozgólépcsőjén álldogálva.

Amerika múlik el bennem, a Nagy Tavak fénye,

mint amikor a villanyt lekapcsolják.

Kapkodom a fejem s tétován hinni kezdem,

hogy a holtak is csapodárok

és nem hagyják abba titkos játékukat,

ha már elkezdték életükben.

Forog a szél, forog a szikár rakpartokon,

kalapot billent meg és háztetőket,

vizet csal föl a magasba a Duna közepéből

s az a fekete tünemény ott is ott táncol az ágaskodó

víztölcsér körül,

húzza szememet, csalja maga után,

mint foglyul ejthetetlen, fekete hajszál.

Eljársz utánam

Eljársz utánam,

lábnyomaid a hóban,

kutyák, madarak nyoma mellett.

S néha még a holdfény is odakeveredik

a siető nyomok közé.

Kóró csörren meg, jelez

a mélyút fölötti parton,

ahol áttüzesedve szoktál jönni

s már hallani messziről is,

hogy most a halálod után újra nehéz a lélegzésed,

mintha egy bazalthegyet hordanál

megszakadt szíved helyén.

De nekem élőbb vagy így is, mint az élők,

akik muszlicás rajokban

röpdösnek nyárból őszbe:

te egyszerre itt vagy velem minden szobámban,

bent a melegben s kint az úton,

egyszerre minden múltban,

minden jövendő szélfújásban,

s a diófák jeges kérgén, mint előszobák tükrén is

csak átsuhansz

és nem tudom: tolongó arcaid közül

melyik arcodat szeressem jobban

s melyik kezedért nyújtsam előbb a kezem?

Ott még a Napé voltál

Megyek északra, föl, a hegyek felé,

hadd láthassam újra a Mátra

vörhenyes erdeit: a kék, a sárga,

a tűzvörös lepketábor helyét

a forráskút közelében. Ott még

sértetlen voltál: áthevült remekmű

a lombok alatt. A halál zuhanó fullánkja

nem rád esett – bele a szakadékba.

Megyek megnézni azt a szakadékot;

a szurokvirágok árnyékát körülötte.

S megyek tovább a medvecsont-szikla

előtt, a lassú kőfolyáshoz. Ott még

a Napé voltál: átsütött szoknyádon, rajtad,

gyönyöröd s húsod páráján; megyek a

fákhoz följebb, a berkenyebokor ezer szeméhez,

mert látni akarom, ami tégedet látott

s ami eltemethetetlen belőled azóta is.

Hogy emlékem legyen magamról

Magamat gyakran elfelejtem,

mint folyók nevét,

vagy ásványok nevét.

Összekuszált kő-ábécé vagyok a porban,

besötétedő hegyek alatt.

De ha te mellém surransz a múltból

s fölragyogsz

és lombokkal összeérő nevetésed

a bátortalan halált faképnél hagyja újra:

hirtelen nyár lesz bennem s körülöttem

s minden dombtetőn ott látom magam,

oly élesen, mint aki tudja: zöld szemű

gyereket szül, vagy országot hagy el utoljára.

Kellett a hajad hozzám,

kellett az arcod csontja,

földúlt lepkéid vesztőhelye,

hogy emlékem legyen magamról

s tűd járása ujjaid közt:

villanyom fényével átszűrt némajáték.

Napfény és fekete, éji szeder

Mindig ott forgolódtam körülötted,

te, álomtalan,

bogárzó szemű asszony,

te, szépfekvésű, hullámos délvidék.

Nagy melledig bármikor keresztüllátok

az éjszakákon.

Ez hát a testi szerelem, a poklokba

sodró paráznaság – csárogták volna régen

vaspapok s kemény szüzek.

Ez, ez! – bólogatok utólag én is,

most amikor a júniusi erdő testszagában

combhajlatodét érzem.

Frontra induló, konok katonákat

temettek annyi hajba,

annyi utolsó éjszakába,

amennyibe te engem betakartál –

Lehet, hogy azt gondoltad rólam: katona vagyok én is

és golyóálló öleléseid megvédenek.

Nem lettél gyűrűs jegyesem soha,

se bárdolt szekrényemen birsalma-emlék –

az októberi esők

mégis veled tudták kisírni magukat igazán.

Olyanok voltak hosszú átázott délutánjaid,

mint amikor Párizsban magának zongorázott Chopin.

Megnyíló, duzzadt szád úgy tárta ki előttem

tested, ahogy egy hírhedt menekülő előtt

álcázott ajtót nyitnak:

zúdult velem beléd napfény és

fekete, éji szeder. A világ tűzmagja

voltam, ha benned voltam.

Csupa remegés, csupa hajlékony mosoly

most is ez a nyáreleji erdő

sétáló emlékedtől.

Látlak: megállsz, leülsz egy kőre.

Megfeszült, szép emlőd az egész égboltot kihívja

s kinyíló szád íze édes szeder a számban.

Minden idő

Vágyom befalaztatni magam ablaktalan,

fehér szobába, hol senki se lenne velem,

csak összeesküvő reményeim. Végre minden idő

az enyém lehetne újra: a recsegő, téli

szalmakazlak ideje, a vándor hangyáké

s az őszvégi, hosszú esőké is, mikor

kasza ázik a gazban, mint kivérzett

frontkatona. És korszerűtlen lehetnék ismét:

test és lélek, végtelenbe sugárzó

csont és ideg. Se győztes vaskerekek

emléke nem járna vissza rám, se poklos óraműveké!

Tűhegyre fölszúrt lepke lenne a halál

asztalomon s hibátlan árnyéka pedig verseim kezdete.

Mert azt írnék csak, verset a szememmel is:

imbolygó országomnak s nektek, akik

ólomkarikás szemmel néztetek mindig engem.

Grúz cserépdobok

Csak a szemem súrolja ezeket a sorba rakott, parádés cserépdobokat. Csak a pillantásom korcsolyázik a rájuk feszülő, sárga kecskebőrön. Hangok szarkofágjai – állnak a kőpadlón egymás mellett, múzeumi fegyelemben. Grúzia százéves mohája virágzik bennük legbelül.

Egy kő koppan le a kőre s megrezzennek.

Egy fekete selyemkendő vágódik föl az égre a sasok közé s hűvösen megborzongnak.

Öszvérek, lovak fogán kopog a júniusi jégverés Kahétia hegyei között – hallod a dobok múltját ebben a jégverésben? Döb-döbö-döb – paták dübögnek fölgyorsulva, sziklavárból lelökött kövek s a templom előtt fekete férfiak járják a kardos táncot.

Ott vagyok köztük én is, nem tudok másutt lenni! Ó, a koponyám, ó, a bőröm, ó, a legyőzöttek megvert csontja! Vesztesnek láthat, aki lát, pedig nem lehet leverni engem, amíg a dobszót hallom. Fülembe, számba koronás féreg még az égből sem eshet. Döb-döbö-döb. Döb-döbö-döb. Sérthetetlen vagyok, mint kazaltűz száraz nyárban.

A testet átfújó szélben

Ő volt?

Ő lehetett?

Ő lehetett?Ő volt?

Ő járt itt újra

a somvörös erdők vendégeként?

Tálalva van az őszben több személyre

s a párás dombszéleken ott maradt ujjlenyomat

másé is lehet;

másé a kibillent cipősarok hege

a gyertyánok alatt

s az északnak röpülő sötét szempillák

fönt, fönt magasan –

A mohába fulladt köhögés is mintha másé volna,

másé a völgyet elzáró könyök

bársonyos háromszöge –

A testet átfújó szélben

nekem ő jelenik meg mégis,

tömérdek, éjféli hajával ő jelenik meg

és ő fogyatkozik;

a fáknak támaszkodó agancsos bokrokon is

az ő ruhái s a térd, a has, a suhanó lábak

távolodásában is az ő neszezése.

Elszegényedő életemnek

táplálékot télire ő gyűjt,

jövő-menő, osonó lidérc,

nőnemű,

tűznemű,

tűznemű,nőnemű,

szélnemű,

egy folyó elfektetett furulyáján

játszik nekem.

November emlékei

A sűrű, fekete ágak mögött

homály-csomók a varjak,

ha pedig fölröpülnek: sötét kísértet-kesztyűk.

Talán a halálom ijesztget velük újra

e szívet csavargató novemberben?

vagy csupán játszik velem,

mint részeg cigány a kölökkutyával?

Hallom az esőt kopogni a közeli kórháztetőn,

noha csak készül esni,

hallom vagontetőkön, ablakokban,

hallom egy mélyre szoruló repülő szárnyán

hatvanegyben a Bahamák fölött.

A kék, a sárga, a meggypiros korallszigetek,

mint a tenger alatti örökmécsek

fölvilágítottak akkor arcomig,

mintha a világ azt akarta volna, hogy éljek és emlékezzek

s a lucskos, nagy sasokkal együtt

a vihar zsákutcájából

falfehér arccal is kitaláljak.

Nem ismertem az eget, ahol jártam,

nem ismertem egyetlen villámot, esőcseppet,

de ismertem, amit szeretek:

a lassú siklást a láthatár előtt

s az óceán bizonytalanságát, mint most a testemét.

Nézem, ahogy az ágak mögötti űrben

elsiklik valami égdarab:

emlékem lehet talán, akár a sasok,

az esők,

az örökmécsek,

emlékem, mint a halál.

Mint ágbogas páfrányokét

Megjött a tavasz, újra megjött.

Korhadt ágakat tördelek le a diófáról.

Nagyot dörrennek egymás után, mint a pisztolylövés.

Megjött a tavasz, újra megjött,

húsvéti méhekkel érkezett, április kéjenceivel –

Sarkáig tárva az aranykapu, bújjon át, aki átfér.

Tanuljatok új nyelvet, hullámzóbb sóhajokat,

üzengetik sorban a régi költők,

hisz minden kinyíló ablak: szája egy boldog versnek.

S a temetői füst is égig fölérő, hosszú mondat,

száll, száll belőlünk töredelemmel s mégis karcsún:

legszebb halottainkat kérjük: bocsássák meg, hogy élünk.

Megjött a tavasz, újra megjött;

háborús hírek bokáznak mögötte sarkantyúsan,

mint gólyalábú csontvázak brazíliai karneválon.

Vér, vér a vérnarancs-erdők alján,

repülők szeme alatt s a szaharai porban,

vér, vér a hadseregeket szülő anyák ruganyos ágya körül.

Megjött a tavasz, újra megjött. A korán föltámadt

lepkék közül halálfejes újságok csaptak le ránk is,

de mi már réges-régen elfelejtettünk félni.

Történjék bármi: ez az évszak már történik velünk:

bennem egy virágos erdő lenyomatát őrzi a föld majd,

mint ágbogas páfrányokét a borostyánkő.

Cserebogár

Nappal is jár a cserebogár a szőlőhegyen,

körbeénekli a duzzadó cseresznyefákat,

mint másnapos gimnazisták a Nagyerdőt.

Kicsontozott testemmel

ott dülöngélek vele a magasban én is,

idelátszik megsüllyedt falum,

gyerektalpam csipkés lenyomata a porban

s gyíkok ülnek föntebb a mohás mészköveken,

sasok az árvalányhajas hegyi réten

és mint a szentek egy májusi körmenetben:

hajdani ökörfejek és lófejek

gyűlnek körém nagy karikába,

csupa zöld kő a szemük,

csupa macskaméz-barna,

dongunk, szédülünk, mintha egy időntúli búcsú

körhintája forogna velünk,

észak és dél, kelet és nyugat

egy örvénylő pünkösdirózsa

fölhasadt szeméből idelátszik,

ide minden hódító fájdalom,

amely elszakított innen.

Forgass csak, cserebogár,

csalj föl a világ fölé,

nekem jó tudnom, aki voltam,

jó tudnom, aki vagyok –

annyi májusi levél tolong alattam hatalmasan,

mintha a világ most is az én erdőm volna,

sugaras erdőm, májusi rengetegem.

Májusi végrendelet

Mindig a tömött, májusi felhőket szerettem:

hát megérdemelnék majd a halálomkor is egy kis esőt.

Eláznának a koszorúim, el az aranyírásos szalagok sora.

Beverne a zápor a szemetekbe is, mint nyitva felejtett

ablakok könyöklő deszkájára. Csuromvíz lenne az arcotok,

homlokotok, csuromvizes a válltöméstek és míg

szárítkoznátok hosszan hazafelé a gesztenyés úton,

én párolognék belőletek bevádolt, hazátlan életemmel,

föl, föl a májusi magasságba.

Nyár dicsfénnyel

Darázs röppen a szobámba,

június angyala,

megsárgul tőle a függöny,

a szoba négy fala.

S ahogy az ég üvegablaka előtt

erdők sétálnak el és búzamezők:

meztelen felsőtesttel a nyár

sétálgat tükröm előtt.

Feje körül agyagdomb ragyogása,

madarak dicsfénye s arcodé,

melyet a júniusi zápor

mosdatott ki porból és halálból.

Fa zümmög s motor odakint,

másvilági repülő sípol –

ó, a nagy utak elmaradnak,

mint ahogy te is valahol,

csak ez a sajgó körbeforgás,

csak ez marad nyárral, darázzsal,

ömlik körém s hűl ki az arany

világi, tompa ragyogással.

Hűvös nyár jön rám

Itt ülök újra Esztergom fölött.

Vörös és sárga csíkok az alkonyati égen

és rézvörös sebek végig a Dunán.

Hűvös nyár jön rám, érzem, fázni fogok,

mintha egy óriás harang

huzatos burája alatt élnék. De hát hova is

költözhetnék el innét,

mikor te nem vagy már sehol?!

Derekamra pokrócot csavarok jó szorosan,

mint hajó fedélzetén senkitlen és semmitlen kivándorlók

s éjszakánkint kegyelmező szavakra várok,

amelyekben átmelegszik tán újra a kezed.

Verődöm, vonszolódom

Hol a hazám? S hol vannak határai?

Üstökön ragad ez a rokontalan, dunai szél

s hurcol északra, délre, délkeletre.

Az erdők megfeketedve állnak alattam,

mint kiégett, gyalogsági laktanyák.

Ütődöm kőnek, csillagnak, a tél gyémántos oszlopának

s a csonkaság emlékhelyei kíméletlenül fölsajognak.

Nincs semmi itt, amit nagy lélekkel

el tudnék felejteni. Nincs semmi itt,

amit öröknek hinnék! Ó, hány Mohács

zivataros délutánjából kellett kimentenem a

reményt, hogy ez a mai nap is még

a miénk legyen.

Verődöm, vonszolódom régi határtól

új határig s fölnyög hozzám a letaglózott

Börzsöny, Balassi horpadt sírja

és én újra rémülten nézek hátra:

mögöttem mintha kipusztult madárfajok tolla

kavarogna a vörösödő alkonyatban.

Kora hajnali sorok

Szálloda, reggel. Pohárban tojás.

Teát szürcsölő szájak füstben, füst mögött

s az undor földlökései. Kora hajnali kések.

Oldalamban kő térde, nap-könyök.

Az öngyilkosok kényes órája elmúlóban.

Esernyő-sötét fák alól a tekintet kiszáll,

pára tolong nyomában és dunai visszfény,

míg tornyokat ejt le csőréből egy madár.

Hát kezdjük mi is, mint aki mindent tud már

az éjről és mindent elejtett már, csak még egy

hajnali hídon elfelejtett átmenni: részeg

vizek vőfénye s nagy borzongások munkátlan

alkalmazottja, torkában föl-le csúszkál

a levegő, az élet, büdös pálinkaaromában.

A fácán

Dömötör napján köd tódul be a völgybe. Vakoskodik a fácán s úgy lépeget a lucskos gazban, mint didergő színész földig érő, barna kaftánjában. Néha megáll s porcelános gégével élesen fölrikolt: vagytok-e még? Vagyunk, vagyunk – fut át a legősibb mosoly rajtam. Álmaimban ugyan puskák dörögnek a szederjes fennsík felől és lassan összeszűkülő szemek kísérnek fától fáig, de ébredésemmel megmenekülök.

Riccs-reccs – ropog a haraszt a kényes madár kopogós körme alatt. A világmindenség csöndjéből ez az egyetlen hang-üzenet röpül most hozzám. Nem látszik ide a Börzsöny, a Duna, nem látszanak ide az ablakos hajók s a kibelezhető városok fölött köröző, gyanús kések, de a lassan lépkedő fácán fejében ott látom magam. Diónyi koponyájában akkora nyár süt körülöttem, mintha egy hadsereg látna ballagni engem fényes karók és fényes napraforgótáblák között.

Duhaj tengerek cipeltek így hajót az Újvilág partja felé, ahogy most ő hullámoztat fejében rendületlen. Nyomult szemközt a nyirkos idegenség s a fölsértetlen vizek fölötti tájak, mint síró albatroszok, maradoztak el sorban. De menni jó volt, suhanni Isten álmában jó volt és visszaélni a kiszakadás titkával még jobb! Minden, ami készült világra jönni: az volt a világ. Ég és föld között imbolyogva most ér utol ez a kolumbuszi mámor. Köd, köd mindenfelé s mégis mintha nyári harangszó röpködne itt a kabátom alatt.

Körték és ringlók

Nem a királyok s birodalmi kurvák,

nem a csontlegyezők, nem is a fülledt prémek:

a búzával érő körték hova tűntek

s a muskotályos ringlók a fogam alól?

Kezem ott élt

egész nyarakon át a kertben,

ott röpdösött

az utcára kihajló ágak között.

Néha koporsót hoztak arra vállon,

néha sisegő szénát; szólt hosszan a

harang a falu fölött, a szérűben

arany-téglákon lépdelt a kakas

és én álmodhattam magam a nyár

lézengő csicskásának, aki félmeztelenül

jár-kel az egek alatt

s mulatozó darazsak társaságában

vendégeli meg magát bőkezűen.

Ó, körteíz, számban szétfutó zamat

s ti repedő húsú szilvák, ott gomolygott

bennetek, ki tudja mennyi lepke szárnya,

rózsabogáré, rigóé! Egy harapás

és napfény söpört végig a kerten. Fröccsenő

nedvetektől gyors záporok irgalma

fényezte át a leveleket. Magam voltam és

mégse egyedül: állt a levegő velem,

remegett, mint pányvára ítélt lovak bőre.

A világot ettem húsotokban,

amit már nem találok,

a mézes remegést, amely a fákban sincs már.

Levél Rotterdamból

Alszom,

ébredek,

hallom a kanálcsörgést.

Bejön a hagyma szaga

s a sülő vér szaga szállodaablakomon.

Bejönnének a verebek is,

de mint a borzas utcakölkek,

párkányom szélén megtorpannak –

meztelen lábukon

a tengeri só morzsája fehéredik.

Egész nap itt kéne feküdnöm

ebben a havasra meszelt, szűk szobában

és versekre gondolnom hanyatt,

hogy ne legyek háládatlan

Rotterdam nyári ragyogásához

s gyors esőihez, melyek mint a farmernadrágos lányok,

az autók közt csak átszaladnak.

Vendég vagyok itt, akár a hajók,

akár a tenger –

Lélegzetemtől megnő mellkasom

s a szívem is nagyobb.

Északról jégmezők és szorgalmas csontok sugaraznak,

délről narancsfény s kormos mellek –

El-eltántorgok órákig

az egymást keresztező áramokban,

mint heroinos matróz az utcán

és lebegve ölelgetek meg minden nőt, aki rám néz.

A Városház órája tízet kondít,

Európa, ó, Európa –

Századokat üt el az Idő,

Európa, ó, Európa –

Van-e még hátra annyi múlt,

amennyi eddig eliramlott?

annyi hitvalló jaj, hitvalló bűn,

romlatlan, bátor szerelem,

amennyi csipkés tornyaid körül

megikrásodva fölgyülemlett?

Európa, ó, Európa –

Habzol örökké, mint százezer

fölbontott pezsgősüveg,

Európa, ó, Európa –

Ide csapsz föl most is a számig

és mégse tudlak dadogás nélkül kimondani.

Szorongó, belső csönded, melyben a világ

magáról álmodhatott és ítélhetett,

sehol, sehol, sehol,

Európa, ó, Európa –

Valami mindig csikorog nevedben

s neved mögött,

valami mindig sistereg, üvölt –

A kikötőbe kényszerített tenger is

fehér fogait vicsorítja.

Gyolcslepedőbe öltözve

borotvált fejű fiúk és borotvált fejű lányok

őgyelegnek föl-alá a nercbundás kirakatok között.

Csordába verődve is oly szelídek, mint a pofon vert lepkék.

Ők már elhagytak téged, Európa.

Gajdolnak, csöngettyűznek, csupa kék ég a szemük,

csupa szantálfüst-foszlány –

Ők már elhagytak téged, Európa.

Délután hatra meghosszabbodnak az árnyak

s elindulnak a tenger felé.

Velük tartanék én is, de hirtelen megtorpanok.

Semmi sem oly visszahozhatatlan,

mint ami idegenben múlik el velünk.

Megnézem hát az egeket magamnak,

a legközelebbi fát, szobrot, faragott követ

s egy ferdén zuhanó sirály szemében

az árbocrudakkal fölmagasló várost –

Minden, amit szerettem, éljen túl itt is engem,

az öböl fölötti vörös fénycsíkokkal.

Elmúlt a nap

Elmúlt a nap. Könnyű ezt mondani.

Istenhez bújnak fáradt madarak

és szívem, ez a fölszerszámozott

igásló is megpihen tán.

Könnyű ezt mondani.

Elmúlt a nap. És nem múlt el semmi:

hosszan néznek a távoli halottak

ma is a romok alól,

mintha utcai harcban én haltam volna helyettük meg

s a győztesek most fölöttem taposnának.

Elmúlt a nap és nem múlt el semmi:

erőtlen tündöklések a koraesti ég

oromzatán s az utcán csellengő, hűs szemekben

s valami korhatag erdő zöld visszfénye

a feneketlen pupillákban.

Ez az az óra, mikor a világ megkínzottjai

egyszerre jajdulnak föl a földön

s a tonnás föld alatt. Megremeg ilyenkor

kezemben a megédesített, esti kávé

s ritkuló hajam tövét a szél borzolja.

Elmúlt a nap és nem múlt el semmi,

pedig mennyi a mulandóság bennünk,

itt belül. Egy fiatal halott nő melle

holdasodott elém az alkonyatban

s helyette most csak tömör és céda akácfürtöket látok.

Nagy László megidézése

Amikor azt mondtad annak a nagyhajú lánynak

László, aki hozzám simult az autóban,

hogy tejeskukorica fogaiba egész nyáron át

szerelmes tudnál lenni,

kicsit nekem is udvaroltál.

Zöld nyárfasorban és zöld éveinkben

suhantunk éppen.

Én szökésben voltam akkor is,

te pedig bearanyozott darazsakat

hajszoltál az országon végig.

Emlékszem most is csuromvizes szívedre.

A betonútról néha szivárványosan

csillant meg a Tisza,

mintha pántlikás regruta-kalapokat

himbált volna egy kaszárnya felé,

máskor meg némán menetelt, mint eltetvesedett hadifoglyok.

De lehet, hogy mindez az én

csigáztatott káprázatom volt csak,

mivelhogy nagyon szerettem volna hasonlítani hozzád.

Ültem mögötted az autóban s egy dudorászó

Istenre gondoltam, aki új nyelvet

talál ki épp a sodró nyárfasornak és a száguldásnak.

Tokaj még messze volt, de a sólymok,

a sasok, a seregélyként elsuhanó

meteorok közel. Közel minden tűzvész a múltból,

s a világ megnagyobbodott szíve is

ott lüktetett a szomszédos erdők fölött.

Öt éve halott vagy, de én még most is

ott megyek veled azon az úton.

A Napból izzó gombostű potyog elénk.

E rossz előjelekből jósolhatnál

bárcás tűzözönt akár! De szemed se rebben.

Hegyek úsznak át rajta s bókoló búzatáblák.

Mint titkos megbízatás

Jönnek sokan és nézik arcomat,

megsüppedt szemem elborulásait nézegetik:

maradt-e bennem élet

a késsel rám támadó, mocskos Kéz után,

a léleksebzés után maradt-e mosoly?

Szobám négy sarkából cigarettafüst

tekerőzik föl kígyózva a tompa mennyezetre,

mint testvéri jelzőtüzeké.

Faluk üzentek így egymásnak némán,

mikor ölni és fosztogatni zúdult a török.

Ott kint jegenye zúg s egy fáradt

utasgép araszolgat az égen hazafelé.

Húznák szememet magukkal ők is,

de nagy térségek nyílnak ki bennem váratlanul:

hajdani ökörcsapásos mezőkön hadakozik

értem a végvári ősz. Hallom és látom:

szalma ropog, csont ropog s fakó nádkúpok közt

fölriasztott tüzek csaponganak,

s űzött fácánok röppennek föl a gazból vörösen,

mint lenyakazottakból a vér.

Nyitott sebemmel ott fekszem most én is azon a mezőn.

Felhők jönnek rám és vágtázó, idegen lovasok.

Hányadik testemet tapossák újra bele

hazai földbe? Sár, ganyé, keserű fű a számban.

S édes hazám földjétől öklendezem.

De érzem s tudom: rám talál majd a szél,

hajammal elszalad s holtak kezét

érintve visszatér újra.

S ez az érintés élni kényszerít engem minden időkben,

mint titkos megbízatás a gyöngéd vértanúkat.

Mint a testőrök

A Muzsikás együttesnek

Mindjárt itt hagynak ezek a zsivajos fiúk,

ezek a zsibongó lányok,

telenevették és telecsillagozták szobámat;

elmennek, de csíkos ingükről a csík

s vidám karmolásaik nyoma

itt marad velem.

Elviszik hegedűjüket, sippogó dudájukat,

de zenéjük édes viháncolása

ágyam fejénél megtelepszik.

Rám csöröghetnek durván sunyi bádogórák

és földrészek üzleti csipogásában

nyomulhat felém az emberrabló álom,

süvöltő nádsípjaik, mint a testőrök, körülvesznek.

Régi szeretők énekeltek itt velük

pünkösdi, tág torokkal

s rozmaring-erdő mögül előlépkedő árvák,

kiktől még ma is fáradt a szeptemberi égbolt

s nem múlik múltjuk, nem múlik azóta se,

hiába süt be a Hold élesen két fa közé.

És víz énekelt a kútban

magára hagyva hosszan,

ágasfa, lengő favödör a békételen éjben

s valaki űzötten még,

aki bitang erdőkben én is lehettem volna:

a halállal szemben is rézbaltás szegénylegény.

Várok, ha kell

Várok, ha kell – mért is ne várnék?

Már minden krizantémot, szegfűt és gőgös

liliomot megszagoltam. És itt reszket orromban

az égett emberhús édeskés szaga is.

Van hát időm reménytelenül várni tovább

valami föltámasztó fényre. A földből jön?

Az ég érceiből? Megindul tapogatózva

a falak mellett, kőrakást súrol, bevilágít

bágyadt szemekbe, akadémiák zöldhályogos

ablakába s mohón keres egy tiszta arcot, egy

szívós testet, melyből még most is

kiűzhetetlen a világ kéksége. Várok, ha kell

erre a fényre üres utcákon, sérült

emlékeim balján egy kórházkertben

s elég ha csak átiramlik a padokon,

a fák törzsét megérinti s dermedt levelet

alulról megvilágít. Talán a legelső

isten üzen vele nekem szemérmesen,

talán halott anyám a kitavaszodó földből.

Jelenés

Tompán fehéredik a tó a domb alatt,

mint ledöntött sírkő a napsütésben.

Jobbra tőle ligetes facsoport.

A fák közt, zsákvászon ingben,

leborotvált fejű lány térdepel

és hegedül magányosan.

Izgatott, kék lepkék csapongnak válla körül.

Biciklit tolok a lompos fűben

s megállok, hallgatózom:

talán filmet forgatnak angyalokat öldöklő időkről?

talán egy hasadt lélek társalog titkos Istenével?

Vagy támadnak még ma is a porból

muskátliszagú Szent Johannák?

Jajgat a hegedűje, mint amikor élve

hasítanak szíjat vértanú testből,

jajgat, mint karóba zuhant vércse

virágos szőlőhegyen.

Dobogó torokkal indulok felé

és vérezni kezd lassan a kézfejem:

ó, hát mégiscsak ember vagyok,

aki alkalmas csodákra is?

Kezem a kormányon, fejem az égben s véremből

lepkék isznak

és könnyülök tőlük, mint akit a bűnösök is

szeretni tudnak és az őrültek is:

csupa bogárdongás a mellem, csupa kamilla-remegés,

biciklim feszes küllőit vadmuhar recegteti.

Nyári óda

Áll mozdulatlanul minden. Az

elpilledt levélrések között

csak a habókos legyek bújócskáznak.

Fölsír egy hascsikarásos szúnyog a délutánban

s aztán, mint a csecsemők, tovább alszik.

Csönd, csönd. Megcsöndül bent a fül is.

Most születik az arany, a tűz, a méz

s a gyönyör karikái is most

szárnyasodnak. Elég csak a szememet lehunynom:

sikoltás előtti pupillák rajzanak el az arcom előtt.

Elmúlt nyarakból szalmakazlak pattogása

szüremlik hozzám s a szérűk mélyéről

hőgutás kakas kiált. Ó, halhatatlan

júliusaim! Remeg a levegőég körös-körül

s fehér rakétaként száll föl lassan a zámolyi templomtorony.

Út a végtelenségbe, minden határon túlra,

ez voltál nekem nyár és ez is maradsz,

hisz magam is fény vagyok: csavargó, boldog,

emberi tűz. Ha nem tudnád még:

nyomozz utánam titkosan rigók közt, vizek fölött.

Ülök egy kertben, jöhet rám rossz idő is.

Sziszegő, tüzes drótok mászhatják meg

dúdoló fáimat s a szomszédos dombtetőt.

Az égésszagban emléknek akkor is te maradsz meg,

forró szájmelegeddel, nyár s vibráló egeiddel.

Legenda

Huszárik Zoltán halálára

A nyírfák között

október végi eső szomorkodik.

Valakivel titkos találkát beszélt meg itt a hegyen,

de az a valaki nem jött el hozzá,

mikor a magasból cseppenként megeredt.

Azt mondják, akik látták: vékony, szélcibálta

férfi volt az az alak,

napokig itt ólálkodott a fehér fákkal benépesített

fennsík közelében,

járt föl-alá az aranyba mártott leveleken,

hóna alatt fekete mappa

s nézte a láthatárt elsötétítő vadlibákat

és egyszerre csak megindult futva, lefelé,

mint aki az anyja gyászkendőjét látja

fölcsapódni az égre,

vagy az örök lósörényeket a vágóhíd felől.

Ömlött utána a hegyről a rozsda,

operaházi vörheny, megvénült prófétavér

s mappája lapjai szétszóródtak a bokros lejtőn,

a rajzokon nők, nők,

egy szecessziós édenkert bentlakói,

combok és elernyedt kezek a délután lusta sugarában,

valami elkezdődő

és véget nem érő balsors vázlatai.

Talán egy ámokfutó, talán egy epilepsziás szépfiú,

talán egy Csontváry-árnyék lehetett az a menekülő,

talán egy részeg égfaragó, rebesgették

a mindent tudók.

Voltak, akik szívdobogva kutatták át érte

az irgalmas völgyet, kutyákkal s szeretőkkel,

de az elmosódó lábnyomok fölött

már csak a gyertyán halottsárga levele bomladozott.

A faparázs a hóra kivilágít

Itt rekedtem megint a patkós völgyben.

Körülsáncolt a hó s nem látok embert

napok óta.

Csak varjúk ólálkodnak faházam körül

s az éjszakánkint hallucináló róka.

Amire vágytam, a tél most megadja:

magam lehetek végre és bámulhatom hosszan

az erdőt, a hegyet,

a semmi csontozatát, vagy megrepedt

körmöm visszfényét fönt az ónos égen.

Nagy, fehér csontok úsznak a Dunán is,

nézhetem őket, akár ha mozgó képen…

S ó, régiek, régvoltak, eleim,

váratlanul ti sajdultok meg bennem

a hótól roskadó diófa alatt.

Mintha vadhattyúcsordát hajszolna felétek egy farkas:

hordja rátok a szél, hordja a havat.

A kútba is, az ablakba is hordja,

az utakra is, szemetek elé.

A favágítón kísértet-lepelben

fát vág a vihar, gyors fejszéje csattog

és fehér forgács röpköd ég felé.

És búg a kémény, a kazlak sziszegnek,

az istállóban ló nyerít föl nyersen,

ráspolyos hangja belétek hasít:

rátok szakad, hogy se újság, se isten

nem juthat át a havon tavaszig.

De én átjutok! Át, át az időn is!

A világoskék gerendák alatt

a csizmakapcagőzben ott leszek,

arany kukoricát és csöves szegénységet

morzsolgatok majd együtt veletek.

A vendégetek, fiatok leszek? Vagy csupán

a jövő szökevénye? Szabad lidérc,

ki bort kér borotokból s a szátokról meg világot les el?

Sült almátok az édeninél jobb volt,

ízén az ember holtig kitelel.

Szakadhat nagy hó: tonnás égi férc,

beállítok hozzátok éjszakáig:

faparazsatok fénye a hóra kivilágít.

Tapsok és lámpák fényporában

Gügyögjünk, gügyörésszünk,

beszéljünk pöszén a halálunk előtt,

hadd röhécseljen rajtunk az arcrángásos múzsa,

foszforeszkáló hajában döglött pillangókkal

hadd viháncoljon Szent Iván éjszakáján.

Itt mindenki úgyis csak hacacárézni akar

s velőtrázóan szórakozni. Rázza farát

a zene is, akár a hideg kurvák.

A stadion megvilágított gyöpén

ő most a bálkirálynő.

Minden jövőnk elmúlt már részletekben,

elmúltunk kicsit mi is: hát elő

a nyakban lógó cuclikat, fiúk!

A hamis anyacsöcs kései gyönyörétől

összeszalad majd bandzsán a szemünk,

összeszalad szánkban a nyál és csiklandozva

megiramodnak tán még a nedveink is!

Egy fehér ökörfejet nekem, hogy vihogjatok,

neked pedig egy karneváli patkányt.

Földrésznyi disznóólakat, romokat s földrésznyi

kaszárnyákat avatnak a nevünkben folyton.

Fölcsattan az ünnepi zene mindig, de a tamburmajorok

már derékig vérben állva csontváz-trombitásoknak

vezényelnek. Hát mért ne pukkadozhatnánk mi is, mi

felnőtt senkik a bordák mögött suppogó tüdőkön?

Mért ne göcöghetnénk kéjesen, mint a

Századvég Vidám Kocája, aki rohamsisakban ül

egy cirkuszi selyemágyon s tapsok és lámpák fényporában

kifent henteskésekkel csiklandoztatja magát?

Vermeld el magad

Hát idejutottál megint!

Szépen beszélsz, de májfoltos, görbedt levelek

táncolnak el újra szavaid előtt

s hullnak az őszi semmibe veled.

Aki figyelt rád eddig, ismét elhúzódik,

s inkább nagyszőrű kutyákat etet

otthon az ajtó mögött, mint akinek haza és forradalom

félresikerült, rossz álom maradt.

Szemek zuhannak sárba s kerekek alá:

látni itt senki semmit se akar:

csodát se, vért se, önmagát se! Csak roncs újságok

híresei bámulnak büszkén a bokrok alól.

S a nők, az édes nők, akik szerettek,

puhányak, vizenyősek, a lelkük meddő,

elnéznek arcod mellett a bozontos hegyig,

lehetnél a szemükben bánatos lókoponya.

De lásd be végre: a bűnös te vagy,

hisz mindenkinél szabadabb maradtál.

Sértően szabad s egy összevérzett gyermek mosolyával

lépegettél át sírokon, sorompón.

Vermeld el magad télre, fagyos csöndbe,

vagy szalmával bélelt, lágy elégiákba.

A mélyhűtött lélek egyszer még fölengedhet,

fölcsöngetik majd lármás, tavaszi vizek.

Vércsepp a földön is

Ropogtatja a macska a galamb csontját,

fejét forgatva kéjesen ropogtatja,

de szeme a véres cafatok fölül is

mozdulatlanul mered a semmibe.

Sárga hiúz-tekintetével csak a

ragadozó ősz tud így bámulni minket.

S nézd csak: vércsepp a földön is

fáról pottyanó, bíborkalevél

s rögtön egy másik, harmadik s távolabb ott,

a láthatár alatt, egy egész mészárszék-erdő vörös tömbje.

Legjobb ha gyorsan eloldalazunk innen

s nem tanúskodunk se a macskáról, se a vérről.

Túl sok a halál jele amúgy is életünkben,

túl sok a megroppanás emléke

s a szétroncsolt mellkasoké. Gyere, a titkos

szeretők útját a rontó angyalok talán még nem ismerik;

október baka-tücskei mulatnak arrafelé

s méz, dió, kökény kínálja magát a bujdosóknak.

Hosszan kell néznem

Hosszan kell néznem és megcsókolnom hosszan,

hogy emlékezhessek tegnapi testére is.

Sétál sötét haja előttem, mint elsőnapos özvegy;

hosszan kell néznem haja színét, hogy újra lássam.

Olyan szobákban jár velem, ahol én boldog

voltam mással; a falon képek, a falban sikolyok

s hazátlan vadlúdcsapat száll be az ablakon,

mintha a néma mennyezet maga is emlékezne.

De ami volt – neki az túlvilág már.

Szeme zöldjében örökös holdtölte van,

örökös jelen idő s borzongó moha-síkság.

Állok szemközt vele: hosszan kell néznem, hosszan,

hogy a behavazott város domborművéről leszakítsam

s meglóduljon a vér arcában, kisujjában.

Közel az éghez

Itt a dombok között még fával fűtenek,

kéken kapaszkodik a füst magasba

s október göröngyös egén kicsi apácafelhők

suhannak hazafelé.

E múlt századi tájban sűrűbben gondolok rád

s magamra is. Órákig elhallgatom,

micsoda mozarti lombsusogás sajogtatja szélben a kertet,

pedig már lassan kopog a dió.

Itt minden közelebb van: a falevél, a bőröd

s lábad nagyujjához a forrongó csírák.

Ha földre fekszem, duhaj vizeket hallok robogni lentről,

mint kocsin vágtázó, lakodalmi népet.

Elfáradtam talán? Vagy csupán silányulok

s hátrálok vissza bimbózó kezdetekhez?

Nem tudok semmit, de nyakad zsályaillatától

a végtelenséget is meghittnek érzem.

Ha látnád a tűznyelő rigót hátrahanyatló fejjel,

mosolyoghatnál rajta: mit akar ez az őrült?

Csak amit én! Habzsolni fényt és tízezer napot

s ragyogni még a föld alól is, mint vándorló gyémánt.

Itt a dombok között sűrűbben gondolok rád

s magamra is. Itt kéne még élnem

sokáig, halottaim lombosodó emlékével és veled,

közel az éghez s a föld suttogó szájához közel.

Rossz előjelek

Valami történik velem:

baljóslatúan kopog a dió a fáról.

Valami történik velem:

véres hattyúkat hajkurászok álmomban

egy csontfehér hegyen.

Ház, erdő sehol, csak kitépett, koszos fűcsomók,

mint elgázolt macskák.

Valami történik velem: föl-fölbődülő repülőn

titkos megbízottak suhannak fölém

és vércseszemű távcsöveken át

olvasnak bele éjfél utáni verseimbe.

Nagy, öblös vihogások a világ fölött

s fémes csörömpölések, zenebonák.

Valaki tán kiált is közben? Vagy csak

én rándulok össze emlékezetes, testvéri jajdulásra?

Valami történik velem: egy lecsupaszodó jázminbokor

forog előttem feketében, mint az

Ideggyógyászat menyasszonya.

Rózsa és kakasfej

Kertedben a kutyám lángvörös rózsát harapott ketté. Először azt hittem: a leölt kakas fejét találta meg a lugas alatt. Szólni akartam, de végül is meghátráltam: oly sok a hétköznapi rémkép életünkben – minek tetézzem?

A szemed egész délután mosolygott rám, a szád ártatlanul napozott velem – azóta én mégis megromlott képzelettel gondolok magamra. Valamit újra elhallgattam, ami a nyelvemen volt: Rózsa és kakasfej együtt a lugason átszűrődő, lágy idillben? Mintha a napsütés mögött kivégzőosztag állna.

Mennék hozzád ma is, de rosszat álmodom rólad egyfolytában: ülsz meztelenül a rózsák alatti kerti széken; szemed és melled árnyékban van s nagy véraláfutások a combodon. Egy darázs jár föl-alá körülötted, mint strázsáló terrorista. Én mégis becsöngetek, hátha a meghitt rémtörténet még jóra fordul: fölugrasz és pironkodva magad elé kapod a kerti abroszt, de a riasztó csengőszóra sose látott, golyvás jércék zúdulnak csak feléd a bokrok alól, csupaszok, mint a fagyasztott csirkék és kék hályog borítja szemgolyójuk.

Orromban a fagyos por szaga

Autók szele csap meg a januári utcán.

Orromban a fagyos por szaga,

mint mozsárban megtört, erős borsé.

Elnehezülve bolyong tőle a fejem

a város fölött.

Se ősz, se tél, se tavasz ez az évszak.

A heréltek ideje ez a feszes idő.

A kimért gyönyörök is úgy zuhannak

elénk a magasból, mint kósza téglák.

Örülhetünk, ha csak a szelük ér.

Most kell bezárkóznom egyetlen, vak szobámba,

konok versek és régi, nagy havazások

remekművébe. Az legyen most csak valóság,

amit szeretek! Kölcsönözze ki nekem Isten

hófúvásos, szép ruhatárát!

Rókák szemét s a vadászét is kölcsönözze,

az eltéríthetetlen, sodró vadlibákét.

Minden szemet, amely segít a képzeletnek

túlélni ravasz romlásunkat s túlélni

ezt a koszvadt földidőt is!

Bőrömben, számban január karcos pora,

mintha a hideg űré nyomulna belém

s valami sivatagi hatalomé. Belesajdul a

vese, a máj, de a magára maradt fej

morfiumos, nagy havazásokban kószál.

Búcsúvers

Te távolodsz?

Vagy én távolodom?

Futnak a vonatok észak felé és dél felé

s erdők nyomulnak közénk,

szigorú vadvizek.

A tanyák fölött hosszan köröz,

levegőt sarabol egy vércse,

mintha a veled összekötő

hajszáldrótokat kaszabolná.

Voltál valaha valakim,

voltam én is világjáró árnyékod neked,

most egy röghözkötött, csonka szélmalom

árnyéka lehetnék csak a perjefűben.

Fürjek, fácánok futkorásznak

közel a töltés mellett,

ezüstnyárfa levele remeg –

Látsz-e még valahol szikrázó, zöld levélfényt,

mely szökésemben is utolérhet?

Látsz-e sást, szitakötőt s gyászoló kutyát

az én szememmel?

Múltadnak múltja leszek,

búcsúzó világtűz

e kiüresedő délutánon.

Ha nem kifosztott testtel halnék meg én is,

talán bűnösnek érezném magam

megrabolt életedért,

de így csak lesütöm szemem

és szökevény homlokomat a szélbe tartom.

Amit elveszek tőled,

visszaadom most gyorsan

árokpartnak és fasoroknak,

vissza az elmaradó nyári síkságoknak: ragyogjanak.

Legyen határtalan újra, amit kezdetben

annak hittünk,

legyen határtalan, de most már nélkülem.

Világot járó hideglelés

Világos ez a nyári éj,

világosak az éjféli vizek:

jól látni, hogy a tengerről

most fut be valami távoli borzongás a kikötőbe,

mintha a világ túlsó felén valakik vacognának.

Helsinki hanyatt fekve és félájultan

alszik, mint akit csúnyán megviselt

a napszúrásos hőség,

csak elángyolodott részegei neszelnek föl a borzongásra,

sirályok meleg testét dugnák az ingük alá.

Ki tudja úgyis, mi jön még holnap:

új nap, magasan nyíló rózsákkal?

sündörgő tenger-roncsokkal partközelben?

vagy már a rangos összeomlás, szónokok

és próféták nélkül, ahogy egy barbár szívroham?

Oly közeli már minden, még ami

távoli is, mintha nem lett volna soha

messzeség, idő és nem vártunk volna gyakran

évszázadokig is egyetlen szóra,

csakhogy a mienk legyen a rangrejtett jövő.

Egy sóhaj is elég volt. Egy új isten neve.

Álom a tengerekről. Mert az élet

élni akart s nemcsak mocsokban, nemcsak

az ideiglenesség fojtó mámorában…

Élni? Túlélni magát az életet is!

Vendégként lépkedek itt a sarki fény

irgalmában. Lúdbőrösek a fák, a rakpart

kövei s a tengerre néző szobrokon is

áthullámzik valami világot járó hideglelés.

Lehajolok és megsimogatom a tengert,

mint aki nem tud már semmit, csak szeretni.

Véred ha kiserkenne

Vigasztalan, hosszú hét Finnországban.

Keresem a Napot az egymást hajszoló erdők fölött

de a rücskös tejüveg-eget

csak a te gyönge öklöd tudná bezúzni nekem.

Véred ha kiserkenne, harmatos sebednek hosszan udvarolnék.

Idegenben

Barátaim verseit olvasom idegenben.

Beárnyékolja szavaikat az utcán siető nők haja

s a felhőkarcolókat mosdató esőké.

Most értem meg, hogy egyszer ők is elidegenednek tőlem.

Sírjuk fölött a nyár, mint üres hinta leng majd.

Hetedik napja

Neked írom ezt a suhanó verset,

siess, ha tudsz,

ne várd meg a holnapi estét.

Hetedik napja bámulom már a döglött homokdombokat

ebből a kopár szállodából s az unatkozó, kis erdőt.

Óriás varjú eszi benne a havat,

topog, cikákol, aztán elrepül ferdén

észak felé. Mintha fekete húscsomó

szakadna ki belőlem szárnyra kapva.

Nem akarok már az órára nézni egyedül,

a kenyérre, a késre, a test

hirtelen támadt, sötét krátereire.

Valami elfojthatatlan, földi susogás

készül a számmal újra megszólalni,

s nem akarok már többé

egyedül reménykedni magamban.

Siess, ha tudsz, hideg szél fúj itt

az ország szélén,

fázik a kezem nélküled,

mint az őrtálló katonáké.

Háborús alkonyatra emlékezve

Hátra se nézve röpülnek a madarak hazafelé.

Mögöttük mintha száz pajta égne: vörös az égalj.

Ne érj most hozzám, a háborús menekülők közt

húzok egy kordét

s a tűz gonosz játékát figyelem: senki vagyok.

Nyári este

A nagylevelű lapu, a cézári gyom

alkonyat után újra megélénkül.

Emelgeti szárnyát a földről,

ahogy tollászkodó sasok repülés előtt.

Csupa zöld fény a világ,

csupa zöld irgalom minden nyáresti óra.

Szavakhoz érek hozzá, zöld nedvet eresztenek.

Elveszteni magam gyávátlanul ilyenkor tudnám:

planéták gyulladnak föl

és szerelemhez vetik az ágyat.

Énekek éneke

Ez itt a csípőd, a tomporod, a hátad.

Páros szép melled, mint két tüzérségi állás.

Ez itt a szád, a szemed völgye, épp egy

üstökös csóva-fénye siet át rajta.

Ez itt elárulhatatlan hajad, ékesszólásra ingerel

az elgazosodott temető közelében.

Nem is tudom: szeretlek-e, vagy csak

hódolok neked kalandos ujjaimmal?

Kezem egy elsötétített városban

évek múlva is rádtalálna.

Nyár-éjféli zápor

Lidérces szenvedéllyel vonult fölöttem át

a nyár-éjféli zápor.

Elégiákkal megrakott vonatok csattognak úgy,

ahogy a tonnás mennydörgések gördültek tova.

Kiálltam a fülledt teraszra bőrig ázni

s olyan volt ez a félnomád, félvad álom

mint a szerelem veled.

Testem egész hosszában éreztem a testedet

az égből lezuhogni.

Egy-egy hátraforduló villám tán alvajárónak látott.

Emlékeim, gyönyörű, sárga lángok

Múlnak a napok nélkülem,

életem nélkül múlnak a napok.

Hétfőre hétfő jön és keddre kedd

és már a pompás kínkeservek is

maguk elunva fuvoláznak.

Minden megráncosodik és tokba bújik

itt körülöttem. Koravén margaréták

meddülnek el a kertem alatt s mintha egy

bogár távlata volna csak ez az év, ez az idő:

púpos hantok közt várok én is

a fojtó századvégre. Forgok, tiblábolok

a megrezesedő fűben. Sorompó már nekem

egy vaskos szalmaszál is. Valakik

újra elorozták hát tőlem az életemet,

kitépték zöld fáimból a szárnyalást,

szavaimból a lelket és még a napraforgók

olimpiai lángját is elfújták,

mint a gyufaszálat… Emlékeim, gyönyörű,

sárga lángok, talán a kerubok szőrén

még ott a fényetek! Az Isten udvarában

ott, ott a rigók tollán.

Vallomás a Városhoz

Mennyi szélsodorta szemét az utcán,

mennyi kiüresedett, kóbor arc

s fojtogató füstcsík a város égboltja alatt!

És mennyi kilúgozott szerelem a falak mögött!

De ha a szenvedély zöldre vált át,

mint átkelőhelyek lámpái kis időre,

meglódulnak a visszafogott lombok, az esők,

a magasból csipkefüggönyök havaznak

s a villamos vágányain

végigszáguld valami fényes őrület,

sípol és sír, mint a fejhangon

sikoltó furulya.

Szeretlek? Nem szeretlek? A naptár

lapjait tépkedem, Város, harminc éve.

Csavargok utcáidon,

de nem tudom, hova megyek.

Itt minden közelebb van a kézhez, a testhez,

közelebb a gyönyörhöz s gyilkoláshoz.

A bojlerek sárkánytorkaiból

lángok lövellnek arcomig, mint a mesében

és lent, a kéregalatti szennycsatornáidban

folyvást zuhog az örökéletű mocsok.

A tiéd vagyok, Város? Vagy csak a

foglyod vagyok?

Gyakran elhagylak, megtagadlak és visszasóvárgok oda,

ahol a tüzek úgy feküsznek le

most is a földre,

mint kimerült, igás állatok,

s a kertben sündisznó jár, az ősvilág bizalmasa,

de bársonyos mocorgásában egyszercsak

megcsikordul százezer ablakod, vasad

és szép, idegbeteg nőid is fölsikoltanak árván

s én máris ott vagyok velük újra

a fölfelé suhanó, tükrös felvonókban,

a földalatti vonat hajat úsztató huzatában,

megsokszorozódva tömérdek pillantásodtól és

őrületemtől. Ha nem te fogadsz magadhoz,

talán csak egy erdő gondolkodik velem

s a Holdra könyöklő halál

és a világ nem jön el értem válságos óráiban,

nem üzen, nem vár, nem küld utánam zenét,

amelytől halhatatlanulni tanulok. Fehér

hártyáimon ott remegsz izgatóan,

mint vacogó dobokon a borsószemek. Füst nyel el?

Földrengés? Futó tűzrózsák burjánzása? Ha elárullak is, Város,

veled leszek.