Megszelídült a tél hangja

Megszelídült a tél hangja a fákban.   Nem csikorog már az erdő sem, mint roskadásig megrakott parasztszekér.   Húsosodnak az ághegyek: ujjaim   fényes rokonai, feszülnek, toporognak a márciusi   kékségben izgatottan, ha beszélni tudnának, csupa nedvesség   volna minden szavuk, csupa csobogás, víz-keringő távoli zaja, mint ahogy hegyekből megindult   zuhogás vagyok én is,   krisztusi üdeség a köves rét fölött. Odakínálom bőrömet egy rigónak,   csípjen bele, mert itt az ideje már,   hogy semmi se fájjon nekem.   Játszani, élni készülök, nem tudom, ki emlékszik még régi nevemre? A bükk, a hárs, a pillangózó   cseresznyeág még emlékezik, jönnek elém, mint gyerekkoromban, át a hegyen, forgatják a szelet maguk körül karikában, megszelídült a tél hangja bennük, megszelídült.