Amikor vörösre vált át a sötét

Habzik a sör, a bor, hosszú árnyékuk van a kerti asztalon az üvegeknek, hosszú árnyéka van a kezünknek is. A megvilágított lombok alatt most múlik el végleg a nap, most múlik el részletekben az élet. Együtt vagyunk megint, mint egy kirándulóhajó nászutasai a nyárias óceánon s iszunk, iszunk, nem kérdezzük, mi történt reggel óta és évek óta, alszunk, fölébredünk, szúnyog sír nyakszirtünknél s lágy tangók emléke cirmol, mintha filmhíradók fakó kísértetei járnának lábujjhegyen az almafák alatt. Ne mozdulj! – súgja egy lőporos hang a volt-időből s a házigazda fél arcát most hasítja ketté egy szilánk s legyalult nyaka körül tömérdek katicabogár kavarog egyszeriben. Ez az a perc, amikor vörösbe vált át a sötét s dagadni kezd újra a fejem – ez az a perc, amikor undorodva is innom kell, akár egy csehovi színdarabban és néznem órákon át, hogy levél potyog sörömbe – ez az a perc, amikor vége párnás történeteimnek magamról s rólatok s a föltartott fejű kutyák szájában is levágott emberi kezeket látok és sebekről lecsavarodó, hosszú gézt egy ideiglenes kórházkertben, esik az eső és áznak a sebek, áznak a földbe taposott, háborús krizantémok, ázik gyerekkori és megvénült hajam – ez az a perc, amikor már csak becsukott szememet nézhetem, ez az a perc, amikor már nincs hova hazamennem.