|
Levendel Lászlónak
Köhögök, ajtók csapódnak, eszembe jut az ifjúságom. Hosszú kórházfolyosókon láthatott engem a Hold, elűzött istenfiút, kinek a lába nem ért még ma se földet. Lépkedek ma is szívmagasságban, anyám sirat. Jobb tüdőm fölött halálos szél fúj, nem tudja, mire végzem. Talán a háború véres köpete fertőzött meg, talán a nincstelenség s az elmaradt anyás ölelések remegtetnek. Talán a pápai Tó-kert bevérző rózsái húzódtak be a mellkasom mögé.
Őszi bogarak szárnya ropog a hideg éjben, mintha a bádogpárkányt ropogtatná egy lusta állat. Hallom most is az állkapocs lassú riszogását a falak mentén s üzenek, írok nektek, megmaradt régi társak: jöjjetek hozzám nagy csapatban, cipőtök sarkán sáros tölgyfalevél, hegyoldal moszatja, fűcsomó s a világ sorvasztó hírei közt ti legyetek a jó üzenet: életben tartó, világos szem, kezet s lapockát melegítő, jó erős tenyér.
|