Menjünk lopakodva
| Néha azt érzem, nem haltál meg, |
| csak a ruha hasadt szét rajtad egy rozsdás szögtől, |
| utolsó, szép, bársonyos ruhád |
| és most szégyellsz végigrohanni velem a városon |
| Vigasztalgatlak: ne félj, |
| téged még a harmonikázó rongyok is öltöztetnek, |
|
a felülről csüngő felhőárnyak |
| s ki-kivillanó bőröd amúgyis ígéret marad nekem |
| Nem, nem – ingatod fejed, hagyjam abba az udvarlásom, |
| menjünk inkább a föld alá, |
| mert ránk ismerhet még valaki, |
| menjünk lopakodva az orgonasövény mögött, |
| egymást takarva, egymásba kapaszkodva. |
|
|