Milyen lassú volt mindig
| ez a harmonikázó busz, amikor jöttem hozzád. |
| és meg tudtam számolni még a hópelyheket is; |
| mindegyik a te utcádban szeretett volna földet érni. |
| Sejtettem én már akkor: tetszeni akart |
| neked a világ férfias mutatványaival: |
| vonultak eléd hódolni az árokpart fái feketében, |
| a decemberi szántások fölül, |
| hangok és zenék és bolond sóhajtozások a városokból, |
| rohantam volna hozzád féltékenyen, hogy mindenkit |
| de csak döcögött velem kéken ez a zománcos ketrec. |
|
|