Erdei zsoltár

Lélegzek, járok a fák közt – ez most a történelmem. Az erdő, mint egy kiadhatatlan kézirat. A lombokat sötét vonalakkal húzkodják át a madarak. Ág-robbanás, utána csönd, repedő hártyafalak. * A mohán rozsdafolt. Ideiglenes évszak közeledik. A hangyák nyájas gyártelepeit földúlják majd az esők: az őszi hadgyakorlat katonái. Meg kell tanulnom újra fázni, föld alá lopni napot és jövőt. Az élet megint velem éli túl magát félreszorítva is szégyentelenül – emlékeimtől zöldül majd ki újra a fű s csatakosodnak ki a fák. Ahova lépek: szikla sajdul meg a földben, mint halottaim csontos kézfeje, hogy ne maradjak magam az időben és testem is érezhesse társaságát. Tüskék röpködnek felém, mintha idomított kések suhognának. Türelem, türelem – suttogom: egy madár szeme helyén alvadó vércsepp. 1973–1981