A lángész itt sétált mezítláb
|
Kodály Zoltán emlékére
| A lángész itt sétált mezítláb a hegyi réten, |
| túl a nyolcvanon s Istennel beszélgetett, |
| de látszott rajta, hogy közben |
| a lepkékre gondol, azokra a hancúrozó, |
| kék, fehér, sárga láng-darabkákra, melyek fölgyújthatnák |
| az erdőt… Megállt s lába nagyujja |
| ámulva nézett egy vakondtúrást. |
| Mozgott, púposodott a porhanyós föld, |
| mintha rég halott barátai keresnének |
| vészkijáratot a temetőből. |
| Dolgozzatok csak, kedveseim, dörmögte kajánul, |
| a csontom még teli van muzsikával s ha fölértek |
| zene fogad majd benneteket, |
| és gyöngy kopog az égből, mint meggyászolatlan |
| betyárkoporsókra húsvét napján |
| s jártok a gyöngyön mezítláb, |
| ahogy csúsztatott lábbal én most a báránykás fűben, |
| szemetek helyén kék mennydarabkák, |
|
|