Remete nyár

Nyugodalmasak ezek a tetőtlen nyáréjszakák,   nem hallani jajgató köszörűköveket   a pajták felől,   sírást a magasból, se álmukból fölvert szónokok rikácsolását   harsány fényben. Minden olyan, mint a teremtés utáni éjszakákon:   a vadrépa ernyős virágát   körbe sétálja a harmat,   aztán lehull magától, mint kocsmaasztalról üvegpohár   egy néma filmben. A tömör cseresznyefák lombja is   épphogy csak meg-megrezzen; zene születik? szél? vagy szüretelő kezek   maradtak fönn az ágak között?   A háborúban annyi de annyi   elveszett kezet láttam. Bokortól bokorig lépek, porszemtől porszemig;   minden szívdobbanásom jóváhagyás:   ezt a meghosszabbítható, nyáresti csöndet akarom   nap nap után s bogarak esti lélegzését   a fáradt fűben. Talán az Istent is ilyen éjszakákon   találták ki a tücskök, a föl-fölugráló halak, túl messze volt egymáshoz víz és csillag,   hát gondolni kellett valakire,   aki majd közel hozza. Nyitva az ég, nyitva a föld minden égtáj felé.   A tetőtlen kertben féreg koslat,   tetvészi magát – borzongat, de még ez a késői hideglelés is   jólesik most:   napozó kövekre gondolhatok, meleg szélre.