Hajnali elbeszélés

Világosodik, vörös csíkokkal. Ez az éjszakám megint az ördögé volt. Nagy árkot ástam, bokáig vízben. Sárga agyagfalából megpenészedett ruhadarabok lógtak ki rendezetlen: ingujj és kabát s egy halott félrecsúszott, karimás kalapja. Nem, ez nem álom – dobogta vakszemem fölött az ér: itt történt valami, miről még én se tudok, valami céltalan, mámoros bűn: embereket öltek meg cirkuszi mutatványként, nicsak a csonka bűvészpálca s egy kimetszett szem a szivarzsebben! El az ásót,   a megtalált bűvészpálcát, el az árkot s futok: hol egy élőlény, aki segít nekem kihantolni az elegyengetett mezőt? Üres az országút,   a híd,   az erdőben üres hinták lengnek a magas fákról, az eget fölülről egy vasfogú fűrész darabolja, nagy kék mennydarabok huppannak le a tisztásokra, füst és láng csap föl, ahol elhevernek, de sehol egy ember, sehol egy nyüszítő kutya, csak elszórt autógumik, mint leengedett, sötét medúzák – megtorpanok: ez az ország már nem is az én országom, az erdőn túl nádas vöröslik, mögötte végtelen víz, mennydörgő semmi.