|
Nem tudhattam, hogy egyszer még viszontlátom a sok-sok hulladékot. Az ágyak, a székek, a féltestek, a borzas vánkosok csendéletét, de egy virradat elém lökte emlékeim és bűneim romhalmazát.
A világosságban persze minden megszelídült. Az idő csámpás zugában ott hevertek az asztalok, melyeken szeretőim vacsoráztak; a tányérok, a kések, a melltartók, a csontig lerágott szavak. A telefirkált újságszéleken csípők és tomporok fölött hanyatlott le mindig a Nap.
Az oszlásnak indult szentjánosbogarak szárnya úgy hányódott a limlomok között, mint karambolozó autók roncs ajtaja. És pormacskák sétálgattak a padlót is megszentelő szeretkezések helyén.
S váratlanul a hagyományos világvégére kellett gondolnom: így múlik el majd vizek, bogarak s földrészek szerelme is. A városok szétesnek, mint elaggott nyúlketrecek s avashidak alatt megdagadt dögök úsznak a tenger felé, harctéri dunyhák, de szesz, füst és fejet zúgató nikotin kellett volna, hogy ama Négy Lovas vágtatását a kerti saláták fölött elképzeljem.
|