Télvégi fények

Megy le a Nap. A tó hártyás jegén   hosszú fénycsíkok:   kén-pántlikák tükörbe fagyva. Föl-föllobban tőlük a szemem   vakítva, sárgán, akár a magnézium. Város, a szökevényed vagyok, ne tudj róla:   vaáli erdőben Vajda János,   korán vénülő költő, szent és buta, fehéren izzó férfi, kit szélnek eresztett kutyák   követnek a fekete fák közt. Micsoda széles ég, micsoda madár-mennyország   a fejem fölött!   micsoda siratnivaló, magas haza, honnét én már csak a föld alá eshetek,   korhadt szalmával s nyúlszőrrel keveredve. Lelet leszek majd, érzem: gégémben ólom, foszfor   és rádiumszenny,   elhegesedett szívem helyén egy porrá omlott ország, mulasztásaim emléke s télvégi fényeké,   mint sírokban talált, régi aranypénzek. Megy le a Nap. Indulok hazafelé.   A magukra maradt fák a szélben   az eget karmolásszák.   Nem nézek hátra: a hullámzó, fagyos hantokon   hosszúra nyúlt árnyékom kopog.