Elmaradt lázálom, 1982

Ünnepek után

Enyhe kocsmaszag

a száguldó földalattin

s karácsony ezüst rongyai a lucskos járdán.

Földig lelógó vörös sál a fiúk nyakában,

mintha a torkuk vérzene –

Ó, békebeli szép haldoklások hótalan harcmezőkön!

Valaki Mozartot fütyöl, fönt magasan

a város fölött,

de az is lehet, hogy csak én emlékezem

havazó, tágas ünnepekre,

amikor még a harangszó elé is

galambok fogták be magukat nagy csapatban

és suhogtak vele hosszan, amerre fújt a szél.

Ó, másnapos világ, dobhártya-emlékezés,

micsoda üresség fölé

nyomulna most is a zene, a hó, a megizzadt galambcsapat,

itt forog, itt röpdös,

itt hánykolódik a bőröm alatt,

mintha minden múlt, amit szerettetek és minden sajgás

bennem adott volna találkozót az égnek.

Tücsökszó

Mi van köztem s a tücsökszó között?

Csak ez az elhanyatló délután?

Kerítések, fák limlomja? A csönd önkívülete?

Vagy tán ott van minden

tömegpusztító sejtelem

beágyazódva, förtelmesen?

a halál széljárta csigaháza?

az idő Szabó Lőrinc-i bűne s jajdulása?

semmibe hulló válla és haja?

Télvégi fények

Megy le a Nap. A tó hártyás jegén

hosszú fénycsíkok:

kén-pántlikák tükörbe fagyva.

Föl-föllobban tőlük a szemem

vakítva, sárgán, akár a magnézium.

Város, a szökevényed vagyok, ne tudj róla:

vaáli erdőben Vajda János,

korán vénülő költő, szent és buta,

fehéren izzó férfi, kit szélnek eresztett kutyák

követnek a fekete fák közt.

Micsoda széles ég, micsoda madár-mennyország

a fejem fölött!

micsoda siratnivaló, magas haza,

honnét én már csak a föld alá eshetek,

korhadt szalmával s nyúlszőrrel keveredve.

Lelet leszek majd, érzem: gégémben ólom, foszfor

és rádiumszenny,

elhegesedett szívem helyén egy porrá omlott ország,

mulasztásaim emléke s télvégi fényeké,

mint sírokban talált, régi aranypénzek.

Megy le a Nap. Indulok hazafelé.

A magukra maradt fák a szélben

az eget karmolásszák.

Nem nézek hátra: a hullámzó, fagyos hantokon

hosszúra nyúlt árnyékom kopog.

Várakozás a tavaszban

Ide várlak ebbe az idegen faluba.

Harangoznak s már nyílnak

a törpe margaréták.

Elindulnak az első méhek is földközelben,

mint fáradt aranyásók.

A szádra gondolok reggel óta,

összeharapdálható nyakadra –

a tüzes fűzbokrok mögött

akkora ég kezdődik, akkora rét,

mire végighemperegnénk rajta, meg is halnánk.

Tél után, kórház után,

tudom, a bőröd is idevágyik,

mind a tíz ujjad idesiet,

megviselt szemed is már zöld lombbal tömné ki magát,

virágkoncoló, sűrű széllel.

Fülelek, hallgatózom. Újra megszeretem a vonatcsattogást

miattad, mint a századforduló ámokfutói.

Várlak, gyere! A sejtfalak átforrósodtak már

s a verebek is az első, átmelegedett porszemeket

kapkodják föl a földről.

A koponya

Mióta itt hányódik

ez az ismeretlen koponya szobádban!

Már nem fél tőle a gyerek,

nem csempül el a szája

s a menyegzőre induló darázs is körberöpüli kíváncsian.

A vendégeid meg kézről kézre adják,

mint parázna tárgyat

s belehamuznak pimaszul

és verseket olvasnak fölötte

a megvakíthatatlan hó másnapjáról

vagy fölmutatják a Holdnak,

mint lidérces maskarát.

Ó mennyi királyfi labdázgat vele vihorászva,

mennyi füstfújó, farmernadrágos, fakó Hamlet,

de a mellet roskasztó kérdések sehol!

Az éjszakában csak fáradt ugatások

visszhangja kóborol

s lehunyhatatlan autószemek

ragadozófénye az utakon.

Zárd rám az ajtót

Kőbánya kilenc kéménye közt

mélyre süllyed az ég,

varjúszemeket látok megcsillanni alatta:

fölravatalozott ékszereket.

Reggel van még, de már készülődik az este,

hát korán elkezdődik ma is a meghasonlás –

A sörös fémhordókon korom és zúzmara.

Zárd rám az ajtót, zárd ki a mocskos telet:

magam akarok maradni,

mint megvakult késdobáló a deszkafallal;

hallani akarom: csurran-e még öklömből nyári érc

s a vércsék szárnytövében

csikorog-e levegőt járó homok?

Csendélet

Nem tudhattam, hogy egyszer még viszontlátom a sok-sok hulladékot. Az ágyak, a székek, a féltestek, a borzas vánkosok csendéletét, de egy virradat elém lökte emlékeim és bűneim romhalmazát.

A világosságban persze minden megszelídült. Az idő csámpás zugában ott hevertek az asztalok, melyeken szeretőim vacsoráztak; a tányérok, a kések, a melltartók, a csontig lerágott szavak. A telefirkált újságszéleken csípők és tomporok fölött hanyatlott le mindig a Nap.

Az oszlásnak indult szentjánosbogarak szárnya úgy hányódott a limlomok között, mint karambolozó autók roncs ajtaja. És pormacskák sétálgattak a padlót is megszentelő szeretkezések helyén.

S váratlanul a hagyományos világvégére kellett gondolnom: így múlik el majd vizek, bogarak s földrészek szerelme is. A városok szétesnek, mint elaggott nyúlketrecek s avashidak alatt megdagadt dögök úsznak a tenger felé, harctéri dunyhák, de szesz, füst és fejet zúgató nikotin kellett volna, hogy ama Négy Lovas vágtatását a kerti saláták fölött elképzeljem.

Cigánylovak

A tavasz halvány füvét ők legelték,

előbb, mint a csimbókos kecskék;

bizonytalan, nyűtt faluvégeken

metsző cserepek közt is megkeresték.

Szabadon, lustán, végzetszerűen

szédelegtek Isten lábra kelt illusztrációi,

s fejük, mint külön állat,

elárvult csont-szerkezet

harapta, falta be a zöldet.

Arrébb mentek egy kusza faluval

s húsvét hajnalán megdögöltek.

Ünnep a hegyen

Ott jártam a pincék közt újra,

a kádak must-szagában.

Szeptember sárgába öltözött leveleit

tangóztatta a fákon a szél.

Eszembe jutott, hogy végre

megünnepelhetném én is az életemet

seregélyek és darazsak bandájában fönt a hegyen.

A csőszök kihaltak már,

a szüreti énekek elkorhadtak,

a bujdosó, boros poharak

a régi kezekkel együtt földre estek,

de a delejes őszök bujasága

poharakon és holtakon átbukdosva is

visszatér mindig kísérteni.

Duzzadtak a tőkén a fürtök,

mint egy gimnáziumi leányosztály:

a hosszúkás csöcsszemek szétálltak ferdén,

leültem hát eléjük melegedni egy kőre.

Odagyűlt körém minden dió és méz délutánja,

muskotályos szélütéseim minden emléke odagyűlt

s elmúlt, de édes bűneimért

magamnak újra hálát adtam.

Furulyacsonk a szánkon

Nagy László halálára

Ballagásodnak vége,

legszebb napunknak vége,

bicska hal meg a kézben,

haragos szádnak vége.

Esne a hó csak, esne

a Somló tetejére,

a Duna közepébe,

Margit vállára esne,

de a hónak is vége.

Botod fekszik a földön,

a botodnak is vége,

húsvéti sietséggel

jön a nagyharang érte,

jönne a föltámadás

hajadért, szent kezedért,

ujjad sebéért jönne,

de már a föltámadás,

de már annak is vége.

Megözvegyült a hétfő,

a hétfőnek is vége,

mindegyik napunk most jut

korai özvegységre,

minden magaslat, álom

s hópapír fehérsége.

Versek vaddisznó körme

nem hagy több nyomot rajtuk,

a nagy kalandnak vége.

Bujdosóm, jobbik felem,

a vadonunknak vége,

nem jövünk többé össze

mosolyod ünnepére.

Halál-síkságra értünk,

a védhetetlen rétre,

furulyacsonk a szánkon,

himnuszod, indulóid –

de már ennek is vége.

Magyarország halottja,

te, bazalt szemefénye,

a zsuzsannás világnak

balassis jó vitéze,

meggyfában ember-meggyfa,

vércsében ember-vércse –

vendégként vár a tenger,

de már a várakozás,

de már annak is vége.

Sirat a volt szeretőm,

sirat a mostani is,

haja országos gyászban

utcámon végigúszik –

hova megy, nem is kérdem,

halálod eltilt tőle,

megyek ezüst fejedhez,

szíved kihűlt helyére,

megyek, mert más út nincsen,

minden más útnak vége.

A tegnapiak

Nagy Olgának

A tegnapiak még tudták: mit súg a fű,

mit súg az Isten,

mit a Halálfa ága vörös Holdnál –

de most a Holdra utazók szája csak darálja:

élünk, megvagyunk, ragyog a végleges por

és mennyi üresség a fehér kráterekben!

Ma még csak hétfő

Kardos László halálára

Hová mész? Most már sehová.

Hacsak a földbe nem, elszánt halottnak.

Hajlott, kis férfi, sose hajló,

ezüstözik már koporsódat.

Kire vársz? Most már senkire.

Miránk se, akik mindig vártunk

zöld fák alá, vacsora-fénybe:

hozd el közénk az ifjúságunk.

Szemüveged az utcát nézi,

nélküled nézi, amit láthat:

taxik futnak neki a Holdnak –

így múlik el az első gyásznap.

Így múlik el a többi, sorra.

Csapatok jönnek sántikálva,

sajgó derekú, csapott népség,

istent hívtak valaha bálba,

hajukban szél, foguk közt homok,

nevetésük nagy fasorokban –

Magyarország csontja volt csontjuk,

megropogtatták hajnalodva.

Hallod még? Ezt hallod? Már késő!

Ami volt úgyis képzelet.

Visszaszállhat a lomb a fákra:

most már a himnusz is temet!

Fuldoklóknak szalmaszál-ember,

hazádnak kifutófiúja voltál –

társakban hívő nazarénus,

észrevétlenül haldokoltál.

S ma még csak hétfő, el kell hinnem,

hogy halott vagy, de mi lesz holnap,

amikor már nem tudok hinni

árva cipődnek s hiányodnak?

Mi lesz, ha már senki se lesz,

ki száddal szól s világot faggat?

Szemüveged az utcát nézi,

a kopár-szürke házfalakat.

Halasztás

Ma még nem. Ma még semmiképp se bújhatok

el a földbe. Ma még a kertből

darázs-szonáta szüremlik föl a házba

s éjszakára a szerelem fészke is

megtelik sikolyokkal.

Ma még nem. Ma még semmiképp.

Ma még vendégeknek

nyithatok ajtót:

szélnek, csillagnak s az ólálkodó, lusta kis halált

megelőző kapor szagának.

Ma még nem. Ma még semmiképp.

Ma még élni s félni kell,

hogy elüthet vonat, elnyel a víz,

vagy a kivénhedt jegenyesorban

golyót kapok útravalóul, akár

a földbe menendő költők.

Ma még nem. Ma még semmiképp.

Ma még én látok tisztán helyettetek,

mert én magamat látom: fegyverek

s rideg városok kölcsönfényében csatangolok,

ujjaim közt elvérző diólevél.

Ma még nem. Ma még semmiképp.

Ma még hatalmas szemből

les ki a szemem,

mintha az égbolt közepéből nézném

testem árnyékát öröklődni a nyári fák közt.

Falusi mitológia

Nyílik az akác, mindenki susog.

Mindenki a nimfomániás nőről susog faluszerte.

Kisikló állal esküsznek rá,

hogy óra közben is megszökik tanítványai közül az iskolából

és ringó szénakazlakban szeretkezik.

Óriás szemek az égen, lombokat félrehajtó kezek a földön,

combok kitárva észak felé –

Délutáni rossz álmaimban

meg-megrándul a virágba borult Vértes is.

Jaj a világnak, mondják,

a dögletes méz kora közeledik.

Mátrai séta

Lélegzik madár és föld,

társtalanul a végzet

s patak csörren meg jobb kezed felől,

mint két hegy közé

hajított lánc.

Olyan szép és olyan elesett vagy:

öngyilkosok lépkednek így az erdőn.

Arcuk a lombok közti fényben végleges már,

de lábuk alatt minden száraz ág

fölsikolt még.

Hajnali elbeszélés

Világosodik, vörös csíkokkal.

Ez az éjszakám megint az ördögé volt.

Nagy árkot ástam, bokáig vízben.

Sárga agyagfalából

megpenészedett ruhadarabok lógtak ki rendezetlen:

ingujj és kabát

s egy halott félrecsúszott, karimás kalapja.

Nem, ez nem álom – dobogta vakszemem fölött az ér:

itt történt valami, miről még én se tudok,

valami céltalan, mámoros bűn:

embereket öltek meg cirkuszi mutatványként,

nicsak a csonka bűvészpálca s egy kimetszett szem

a szivarzsebben!

El az ásót,

a megtalált bűvészpálcát, el az árkot

s futok: hol egy élőlény, aki segít nekem

kihantolni az elegyengetett mezőt?

Üres az országút,

a híd,

az erdőben üres hinták lengnek

a magas fákról,

az eget fölülről egy vasfogú fűrész darabolja,

nagy kék mennydarabok

huppannak le a tisztásokra,

füst és láng csap föl, ahol elhevernek,

de sehol egy ember,

sehol egy nyüszítő kutya,

csak elszórt autógumik, mint leengedett, sötét medúzák –

megtorpanok: ez az ország már nem is az én országom,

az erdőn túl nádas vöröslik,

mögötte végtelen víz, mennydörgő semmi.

Rossz églakó lennél

Nem látok mást, csak a testedet látom,

birodalomnyi hajadat szélben és betegágyon;

nem ismerek mást, csak amit te szerethetsz,

amit a gyors napokból magadhoz közel engedsz.

Üvegcserép a dombon a sár fölé téged vetít,

lekicsinyített égben jársz, sétáltatod a szemeid,

madár- és felhő-forgalomban sutább vagy, mint a Nagykörúton,

rossz églakó lennél s ezt én már régen tudom.

Bokádhoz vadfű illik, vadmályva, mátrai gyom,

kőfolyás, vízfolyás, parázna bazsalikom,

földön fetrengő harangszó, nem amely szélbe temet.

Ágyadba tudsz te csalni katicabogarat s csipkézett tölgylevelet.

Nincs nálad nekem valóbb, nőneműbb test, nőneműbb mosoly,

nomád maradtál, mint a szél s nászéjszakázó kökénybokor;

ha meztéláb holnap fűre lépsz, bársonyos leszek belül

s mit bánom én, hogy a világ szálkásodik vagy ércesül.

Háború készül újra, mozdulnak már a jövendő romok.

Sötét szemüveget visel az ég is, mint a puccsista tábornokok,

de ha golyókkal kell is együtthálnunk, ott leszel velem,

ott virraszt majd a kezem lüktető nyakereden.

Verssel vigasztal valaki

Hallod? verset olvas valaki nekem a telefonba,

vigasztal halottaimért,

magamért,

havazást ígér homlokomra,

havat a közös fekhelyünkre,

ágyra, erdőkbe, tegnapi virágok csontváza fölé

s gyógyító csöndet egy szelíd pincében,

hol földarabolt szilvafatuskók

égnek majd lobogva,

az asztalon bor lesz,

kenyér

és vöröshagyma,

éles kés fénye, mint a túlvilágé

s az időtlen, fehér pincefalon

a jövő századok felé vonul

egy seregétől elszakadt hangya.

Hallod? amit mond, neked is mondja:

nagy, fekete szárnyakkal

ne csapkodj bele az éjszakába,

gyászba, koromba,

nem vagy te angyal, se kondorkeselyű,

egy édes ország egyetlen lakója vagy,

halálraítélten is az enyém!

a kontyod csuklómra

zuhan minden este

s hátaddal együtt fordulok

az északi csillag felé –

Nézhet ránk holnap fegyver is,

bogáncsos szemmel a félrevezetett haza,

nekünk már nem lesz szükségünk irgalomra:

mindent megéltünk, ami élet,

mindent, ami korai haldoklók gondja –

Nézd: szállong is már a megígért hó

párban haladó lábnyomunkra.

Tízéves évfordulónkra

K. É.-nak

Hittem benned, pedig a kezed üres volt.

Hittem benned, pedig ahová ős-asszony-hajaddal

bevonultál, összerezzentek még a nők is:

lerakták hosszú cigarettájukat a hamutartóba

s a te lábaiddal lépkedtek tovább.

Valami mindig járt veled a telivér éjszakákból,

valami mindig járt mögötted a teremtésből:

a város mandulaízű volt, ahol otthagytad lélegzeted.

Egy öreg iszákos nyakamba borult egyszer

az ecetfa-szagú Lujza utcán és sírva mondogatta:

nincsenek már ilyen nők, kérem,

kivesztek, mint a selymes nagyvadak a Kárpátokból,

nem kísérik haza az embert esőben, csúszós hóban,

gyújtson gyertyát ezért a nőért minden este,

egy szál gyufát én is meggyújtok érte, ámen.

Remete nyár

Nyugodalmasak ezek a tetőtlen nyáréjszakák,

nem hallani jajgató köszörűköveket

a pajták felől,

sírást a magasból,

se álmukból fölvert szónokok rikácsolását

harsány fényben.

Minden olyan, mint a teremtés utáni éjszakákon:

a vadrépa ernyős virágát

körbe sétálja a harmat,

aztán lehull magától,

mint kocsmaasztalról üvegpohár

egy néma filmben.

A tömör cseresznyefák lombja is

épphogy csak meg-megrezzen;

zene születik? szél? vagy szüretelő kezek

maradtak fönn az ágak között?

A háborúban annyi de annyi

elveszett kezet láttam.

Bokortól bokorig lépek, porszemtől porszemig;

minden szívdobbanásom jóváhagyás:

ezt a meghosszabbítható, nyáresti csöndet akarom

nap nap után

s bogarak esti lélegzését

a fáradt fűben.

Talán az Istent is ilyen éjszakákon

találták ki a tücskök, a föl-fölugráló halak,

túl messze volt egymáshoz víz és csillag,

hát gondolni kellett valakire,

aki majd közel hozza.

Nyitva az ég, nyitva a föld minden égtáj felé.

A tetőtlen kertben féreg koslat,

tetvészi magát –

borzongat, de még ez a késői hideglelés is

jólesik most:

napozó kövekre gondolhatok, meleg szélre.

Az alvó

Nézem arcodat, meg-megránduló kezed:

a korán elföldelt szeretők hosszú csöndjében alszol –

Egyre nehezebb lesz kinéznem, ki az égre.

K. É. végakarata

Ha meghalok, temess el nagykabátban,

szép hosszúban, takarja bokámat is,

mert már a nyári fűben is fázom,

hajam tövéig fázom.

A kezed nyoma

Teli van hóval a szám,

megint teli van hóval –

Kinek mondhatnám el, hogy már halott vagy két órája?

Magamnak mondhatom csak: az első idegennek.

Itt van egy sál a nyakamban,

mintha öltöznék s mennék hozzád,

pedig csak állok egy megbillent lámpa alatt

a kihalt hegyen,

sálamon még itt van a kezed nyoma.

Valamit még mondani akart

Valamit még mondani akart,

valamit még, amiről tudnom kéne,

talán a hóról,

talán csomókban elhulló, hosszú hajáról,

talán a mátrai gyászos vakondtúrásról,

amelyről annyiszor álmodott már,

talán keze súlyáról,

talán ha háború lenne újra,

talán a késekről, elfátyolozott sebeiről;

a kórház csikorgó fáiról az ablak alatt,

talán a kettéhasadó tavaszról, amely nélküle lebegtet majd

fűzfalevelet az arcom körül,

talán, hogy haljak meg vele,

talán sáros cipőimről egy bejárhatatlan temetőben.

Lestem a száját, a szemét,

a testében tolongó homályt,

keze útját a kezemig,

de már nem volt sehol az a mondat,

sehol az az irgalomtól meghasadt szó,

utolsó mosolya fénylett csak rám a párnák közül,

utolsó, földi mosolya.

Aranyvasárnap

Aranyvasárnap… Mit vegyek neked?

Nyitva az ég, nyitva a boltok.

Egy kis életet kellene még, ha lehetne,

tűlevél-szagút, hiszen karácsony közeledik

s néhány napos napot az esztendőből

és engesztelhetetlen, nagy téli esőt,

amely veled együtt a földbe mosna.

Amíg te éltél s a gesztenyelombokat

itt bókoltattad a fejem körül,

nem is volt halál –

S ó, az a szörnyű helycsere mit tett velem!

Te sehol, a halál pedig a zöld befőttesüvegek

homályos domborulatán is körbesétál,

előmászik a könyveimből,

mint kenyeresruhából éhes hangya,

jön a sötétség vele,

a düh, a szégyen,

jön a tolongó semmi a lépcsőházból,

hálóinged helyett a szemfedőd –

Úristen, most tudom csak, hogy mindenki őrült,

akit a halál megérint

és szájába kihűlt hajszálat kever –

Te is csak beszéltetsz engem

végig a Mártírok útján magamban,

csöpög fejemre a háztetőkről a lúgos hólé,

csöppre csöpp, mint az elítéltre.

Az ábeli füst

Most a földön vagyok,

a sárban,

a holtak mellett,

elázott újságpapír a szám előtt

és kibelezett, karácsonyi gyertyák.

Ha rúgni akartok rajtam, most rúgjatok,

sötét a délelőtt is, nem látni át az égen,

nem látni át a szemeken,

homlokokon

s most az északi szél is segíthet

lendíteni a lábatokat –

és még csak szemtanúk se lesznek:

a barátaim csillagszóró fényben állnak odahaza

az alacsonyra szállt mennyezet alatt –

ha rám akartok csapni, most jöjjetek

haraggal, bottal, vörös égbolttal, kárörömmel,

elüthetitek görcsös kezemből ezt az országot,

mint a labdát,

pattanjon

ferdén

ferdénpattanjon

magasra,

ahogy ti szeretnétek látni,

legjobb lenne egy labda a szív helyett is,

műbársony kéz a kéz helyett,

gomolygó, édes vattacukor a koponyába:

ne legyen emlékezet

s az emlékezetnek folytatása!

Ha erőm fájt nektek,

ha gyöngeségem,

ha arcélem nomád villanása,

most essetek nekem! a világ most

saját zavarától is tehetetlen,

szavak és csizmasarkak jövője éledezik

újra a sárban

és ábeli füst tekeredik

a beláthatatlan egek felé.

A lángész itt sétált mezítláb

Kodály Zoltán emlékére

A lángész itt sétált mezítláb a hegyi réten,

túl a nyolcvanon s Istennel beszélgetett,

de látszott rajta, hogy közben

a lepkékre gondol, azokra a hancúrozó,

kék, fehér, sárga láng-darabkákra, melyek fölgyújthatnák

az erdőt… Megállt s lába nagyujja

ámulva nézett egy vakondtúrást.

Mozgott, púposodott a porhanyós föld,

mintha rég halott barátai keresnének

vészkijáratot a temetőből.

Dolgozzatok csak, kedveseim, dörmögte kajánul,

a csontom még teli van muzsikával s ha fölértek

zene fogad majd benneteket,

fűsusogás és mátrai szél

és gyöngy kopog az égből, mint meggyászolatlan

betyárkoporsókra húsvét napján

s jártok a gyöngyön mezítláb,

ahogy csúsztatott lábbal én most a báránykás fűben,

szemetek helyén kék mennydarabkák,

hogy látva lássatok,

hogy látva lássatok.

Galyatető, 1981

Vers, Diogenészhez

Mondd, ki venné ma már észre

a parkban fölállított, zömök hordód

s benne téged: nagyhajú, nagykörmű hordólakót?

Hacsak az elszaporodó kutyák s döglegyek nem!

Dombosodna a szemét körülötted:

sajtpapír,

tejeszacskó,

sonkacafat

s kóbor nyelvek járnának oda lakmározni,

te meg csak dörmöghetnél naphosszat, epeömléses, szent öreg,

hogy vége a tüntetésnek, a lázadásnak,

a vigyor leszárad az arcról, mint a töklevél

s a különcök nem istenek többé

ebben a nyers világban,

arany se, rongy se, vér se, belek se,

a kifordított gyomor kékes mocsara se hánytató már

s nincs az undornak jövőideje,

mint ahogy remélted még!

Kirakhatnád akár csömböllékes alfeledet is díszszemlére,

buta, mitugrász verebek bámulnák csak meg

azt a mozit,

még a kislányok is lustuló babaarccal

ballagnának tovább az iskolába

s a város is zúgna csak egyhangúan,

mint reggeltől estig tartó motorverseny.

Talán a parkban, egy rádióból zene is szüremlene,

zene rólad, kiérdemesült, vén huncutról,

zene, zene, részvéti dal, melyben temetői macskák

nyaldosnák hordóból kilógó kézfejedet.

Erdei zsoltár

Lélegzek, járok a fák közt –

ez most a történelmem.

Az erdő, mint egy kiadhatatlan kézirat.

A lombokat sötét vonalakkal

húzkodják át a madarak.

Ág-robbanás,

utána csönd,

repedő hártyafalak.

A mohán rozsdafolt.

Ideiglenes évszak közeledik.

A hangyák nyájas gyártelepeit

földúlják majd az esők:

az őszi hadgyakorlat katonái.

Meg kell tanulnom újra fázni,

föld alá lopni napot és jövőt.

Az élet megint velem éli túl magát

félreszorítva is szégyentelenül –

emlékeimtől zöldül majd ki újra a fű

s csatakosodnak ki a fák.

Ahova lépek: szikla sajdul meg

a földben,

mint halottaim csontos kézfeje,

hogy ne maradjak magam az időben

és testem is érezhesse társaságát.

Tüskék röpködnek felém,

mintha idomított kések

suhognának.

Türelem, türelem – suttogom:

egy madár szeme helyén alvadó vércsepp.

1973–1981

Esztergomi nyár

Ott feküdtem veled a puszta padlón

az ideiglenes faházban –

nyár volt, a deszkán átvilágítottak este a margaréták

s a bokros futóka fehér lámpácskái.

Ha bárki csonkának lát és elesettnek téged,

talán megölöm,

hisz tudtál nevetni fakuló sebeiden,

sírni, hogy élsz még,

hogy karnyújtásnyira járhatsz a zsúfolt szilvafáktól,

tudtál egy ország szemében könnycsepp lenni,

ha rég elveszett hegyeire gondolt.

Esztergom felől harangszót himbált a szél

minden ébredéskor,

látlak most is, ahogy belekapaszkodsz

a korai kondulásba

és hintáztatod magad a dombok fölött.

Milyen lassú volt mindig

ez a harmonikázó busz, amikor jöttem hozzád.

Bámultam ki az ablakon

és meg tudtam számolni még a hópelyheket is;

mindegyik a te utcádban szeretett volna földet érni.

Sejtettem én már akkor: tetszeni akart

neked a világ férfias mutatványaival:

vonultak eléd hódolni az árokpart fái feketében,

vonult a vándor fehérség

a decemberi szántások fölül,

hangok és zenék és bolond sóhajtozások a városokból,

rohantam volna hozzád féltékenyen, hogy mindenkit

megelőzzek,

de csak döcögött velem kéken ez a zománcos ketrec.

Menjünk lopakodva

Néha azt érzem, nem haltál meg,

csak a ruha hasadt szét rajtad egy rozsdás szögtől,

utolsó, szép, bársonyos ruhád

és most szégyellsz végigrohanni velem a városon

ezzel a ruha-sebbel.

Vigasztalgatlak: ne félj,

téged még a harmonikázó rongyok is öltöztetnek,

öltöztet a hajad,

a kirakatfény,

a felülről csüngő felhőárnyak

s ki-kivillanó bőröd amúgyis ígéret marad nekem

minden napra –

Nem, nem – ingatod fejed, hagyjam abba az udvarlásom,

menjünk inkább a föld alá,

kerüljük meg az élőket,

mert ránk ismerhet még valaki,

menjünk lopakodva az orgonasövény mögött,

egymást takarva, egymásba kapaszkodva.

Elmaradt lázálom

Ülök a napon,

melegszem, mint a kövek

csúzos, goromba tél után.

Bokámnál apró szél mozdul a fűben,

talán a te lélegzeted odalentről.

Azt mondják, sokat sirattalak hónapokig.

Lehet; én magamra nem emlékszem.

Két oldalamon éjszakák feketedtek

s fölágaskodó lovak vérhabos szájjal,

mint amikor közibük vág a gránát.

És vonatok és városok és fejjel

lefelé zuhanó varjúcsapat

és ugráló, égő roncsok Amerika

éjfélutáni országútjain,

ahol álomközbeni karambolra vártam.

Hívtalak: gyere, van föltámadás

őrületemben, a fájdalomnál

nagyobb fájdalomban: röpül

a leszakadt fej, a kar feléd

és szemeink újra találkoznak – –

Ülök a napon,

melegszem, mint a kövek.

Elmaradt téli lázálom sír föl a csontjaimban.

Bokámnál apró szél mozdul a fűben,

talán a te lélegzeted odalentről.

Kórházban

Levendel Lászlónak

Köhögök, ajtók csapódnak, eszembe jut az ifjúságom. Hosszú kórházfolyosókon láthatott engem a Hold, elűzött istenfiút, kinek a lába nem ért még ma se földet. Lépkedek ma is szívmagasságban, anyám sirat. Jobb tüdőm fölött halálos szél fúj, nem tudja, mire végzem. Talán a háború véres köpete fertőzött meg, talán a nincstelenség s az elmaradt anyás ölelések remegtetnek. Talán a pápai Tó-kert bevérző rózsái húzódtak be a mellkasom mögé.

Őszi bogarak szárnya ropog a hideg éjben, mintha a bádogpárkányt ropogtatná egy lusta állat. Hallom most is az állkapocs lassú riszogását a falak mentén s üzenek, írok nektek, megmaradt régi társak: jöjjetek hozzám nagy csapatban, cipőtök sarkán sáros tölgyfalevél, hegyoldal moszatja, fűcsomó s a világ sorvasztó hírei közt ti legyetek a jó üzenet: életben tartó, világos szem, kezet s lapockát melegítő, jó erős tenyér.

Kérdések, halottvivőkhöz

Kik vagytok? Mit cipeltek?

Az Ismeretlen Halottat húzkodjátok a temető felé?

A száguldás korai áldozatát?

Láttam a kőfalhoz csattanó férfitest

horpadását az alkonyatban,

az idő vérét s az ő vérét egybefolyni.

Oly egyszerű volt ez a megrendezetlen, suta végítélet,

mint amikor harmatos borjút ölnek.

S mi az a roncs, amit elhagytatok?

Az autó görcsös álma önmagáról?

Pokol szemetje? vaspiszok?

Érzem elkezdődni lassan bőröm alatt a rühesedést,

a lóbálhatatlan kéz örökidejét itt az árokparton,

lepkék és ürülékek csöndjét a kövek között.

Amikor vörösre vált át a sötét

Habzik a sör, a bor,

hosszú árnyékuk van a kerti asztalon az üvegeknek,

hosszú árnyéka van a kezünknek is.

A megvilágított lombok alatt

most múlik el végleg a nap,

most múlik el részletekben az élet.

Együtt vagyunk megint, mint egy kirándulóhajó

nászutasai a nyárias óceánon

s iszunk, iszunk, nem kérdezzük, mi történt

reggel óta és évek óta,

alszunk, fölébredünk, szúnyog sír nyakszirtünknél

s lágy tangók emléke cirmol,

mintha filmhíradók fakó kísértetei

járnának lábujjhegyen az almafák alatt.

Ne mozdulj! – súgja egy lőporos hang a volt-időből

s a házigazda fél arcát

most hasítja ketté egy szilánk

s legyalult nyaka körül

tömérdek katicabogár kavarog egyszeriben.

Ez az a perc,

amikor vörösbe vált át a sötét

s dagadni kezd újra a fejem –

ez az a perc,

amikor undorodva is innom kell, akár egy csehovi színdarabban

és néznem órákon át, hogy levél potyog sörömbe –

ez az a perc, amikor vége párnás történeteimnek magamról

s rólatok

s a föltartott fejű kutyák szájában is

levágott emberi kezeket látok

és sebekről lecsavarodó, hosszú gézt

egy ideiglenes kórházkertben,

esik az eső és áznak a sebek,

áznak a földbe taposott, háborús krizantémok,

ázik gyerekkori és megvénült hajam –

ez az a perc, amikor már csak becsukott szememet nézhetem,

ez az a perc, amikor már nincs hova hazamennem.

Láttam arcodat

Bibó István emlékére

Krumplisszatyor és hosszú lódenkabát –

ez jut eszembe rólad napok óta

s az irgalmatlanul hosszú délelőttök,

mikor a piac káposztaszagában sorára vár az ember

s az élet olyan, mint beázott cséplőgép

egy messzi szérűn.

Sokáig nem tudtam: ki vagy;

talán egy megviselt, özvegy férfi,

gondoltam némi részvéttel

hónapokig,

talán egy leszázalékolt szívbeteg, aki fölött

hosszan elidőzget már a Mártírok útjai harangszó.

Aztán a név. A neved. A kézfogásod.

Aztán az utcakőről az égre fölsikló szemüveged.

Aztán a magyar ótestámentumi bűnök félszavakkal

ott az utcasarkon s az újtestámentumi mocsok.

Köhögsz a hideg emlékektől,

de nyomban mosolyogsz is,

mint a sors jólneveltje és a történelem

utolsó úriembere, aki kezet csókol sután

a századokon átvonuló Antigonének

s a tömegsírok árva halottai mellé is leül,

bűntelenül vállalva el az élők

bűnét.

Hányszor gondoltam, hogy én: te is lehetnék,

végsőkig magyar, mert végsőkig kétségbeesett, önemésztő,

ki a mézelő akácosban

s nők hullámzó szája közelében is félve nézi:

nem szállták-e meg sasok a kezét

s nem darabolták-e föl fejszék a mosolyát?

Láttam arcodat magányosan, mint most a magamét

e délelőttön

s láttam szemedet is:

a nyugodt vértanúk néznek meg úgy egy

virágzó gesztenyefát, búcsúzóban,

ahogy te másokba s magadba tudtál nézni.

Krumplisszatyor és hosszú lódenkabát –

ez jut eszembe rólad napok óta

s az irgalmatlanul hosszú délelőttök,

mikor már a nevedben is megválthatná magát az ember,

de szégyenében csak a földet nézi.

Mint cigarettázó sírásók

Fölébredek,

ablakot nyitok,

hosszan nézem a dermedt Börzsönyt,

hosszan a földre fektetett tükröt: a Dunát.

Egy sirály leng fölötte gyűrődve,

alacsonyan. Vagy tán rosszul látok

s elveszett, fehér fejkendődet

találta meg a szél a bokrok közt évek után

s azt dobta föl magasba, váratlanul?

Valaki a robogó vonat ablakából

ugyanezt a lebegést nézi.

ugyanezt a gyűrődő fehérséget

és nem sápad el

és nem esik össze

és nem húzza meg a vészféket

és nem hallja, hogy fagyos föld

zuhog a koporsódra egyfolytában –

Áll csak és bámul a vágtató ablakkeretben,

várja egy város hangos tornyokkal, kertkapukkal,

rágyújt, suhan vele a füst,

suhan vele a részvétlenség,

magamra hagy ő is a heggyel,

mint cigarettázó sírásók a sárga dombbal.

Senkid, barátod

Lengyelország: villámsújtotta Krisztus-szobor,

megfeketedő sebeid körül

cirkál a júliusi napfény

s legyek csókolgatják a csontodat újra.

Rosszkedvű vagyok érted,

mintha egy büdös kamrában feküdnék én is letaglózva

s korpaleves tükrében

néznék egy szegfűszálat.

Lehetnék Rákóczi kis úrfid, lovatlanul,

templomaid falát támasztó diák,

hársfaillatú katona, aki most ér csak haza

egy hosszúra nyúló háborúból,

halottai a földben, ruha nélkül,

s fölötte fecskék, bódult bogarak

és romvárosok égre vágódó füst-kalapja –

de hát kid vagyok, nagyhitű, sápadt ország?

Senkid, barátod, csalános magyar,

ki címeres utcáidon lődörög áfonyaízű délben

s igaz gyászában is

szeretőt keres magának lányaid közül,

mert érinteni akar,

mert szorítani,

tombolni veled levél- és sugár-zenére,

tűrni a poshadt cékla szagát órákon át

a zöldségbolt előtt,

tűrni a tűrhetetlent,

a legvadabb reményért sorban állva.

1981. július

Meghalni járok a közeledbe

Éjfél. A sötétben is növekednek

a gyönge bodzák,

megyek köztük a temetőd felé,

kissé ittasan s ágrólszakadtan,

mint a régi költők.

Rossz regényekben a Hold jár ilyenkor

gyémánt hegedűvel

s denevér bóklászgat alacsonyan.

Én csak egy beteg rigót hallok nyöszörögni

a bokrok alján,

álmában félrebeszél.

Sírok, siratlak, abbahagyom és énekelek.

Nézem a lóhalálba vágtató csillagokat

és rád kell gondolnom folyton, aki

elgondolhatatlan lettél,

mint a világ délutánja s a levegő sebe

szájam körül.

Azt súgja egy szó a sötétben: forró voltál.

Egy másik azt: e földút emléke vagy,

amelyen vakoskodom

s lábad parázna nyomát

a megválthatatlan por még visszaadja.

Szavak, szavak. A semmi szívdobbanásai

bennem: meghalni járó szavak,

mint ahogy meghalni járok esténkint

én is a közeledbe,

végig a bodzás úton, végig a nehéz porban.

Ha jó hírt hallasz

Tornai Józsefnek

Ha jó hírt hallasz, ugrassz ki ágyamból is.

A hóban megmosom gyorsan arcomat

s talán még mosolyogni is tudok

zavaromon: begombolatlan lesz az ingem

s hanyag, gyűrődött sál a nyakamban,

mint a vértanúkén.

Beszélj csak, mondd csak, forogjon a nyelved ezüstben,

s ha kételkednék szavadban,

ne higgy nekem:

túl sok a halottam már,

túl sok a torony-árnyék szívem fölött,

de majd becsukom szemem

s kinyílik bennem a világ, mint régi kamraajtó,

üde meszelés-illat csap meg,

hátam mögött körték és darazsak,

szalma és nyár

és észre se veszed arcom színén, hogy megváltozom:

lépkedek csak melletted loncsos vállal

s kopott ünnepélyességem

a város ablakaiból csöndben kimosódik.

Halott barátaimat kizsebelem

s megáhítom újra a tolakvó bűnt, hogy a testemmel is

jövőt teremtsek magamnak

a mindennapos gyilkolásban.

Ha jó hírt hallasz, ugrassz ki

ágyamból is. Ropog a hó majd

s a fölriasztott lapockacsont is vele ropog.

Románc

Erősen fúj a szél,

a palánk recseg.

Mintha üldözött vadkölök volnék, megborzongok.

Félve sandítok ki az ablakon: a Hold, ez a régi,

májbajos végrehajtó

ott oltárkodik a körtefánál.

Apám védelmező kezét keresem,

nincs már sehol.

A tuskója áll csak a favágítón fölmagzott gazban:

egy elhanyagolt vérpad, fölhintve

dermedt fűrészporral.

Hátrébb húzódom, hűvös a szoba fala,

erősen fúj a szél,

a palánk recseg.

Egy korszak emléke

Léggömbök emelték magasba

a virágcsokrokat

kezek helyett.

Aki álmodni tud, nem lepődik meg ilyen csodán.

Én csak álltam a tér sarkán trombita-zsivajban

falfehéren

s néztem a kézfejemet,

eldobni való ócskavasat.

A szomszédból még átjár a kutya

A szomszédból még ma is átjár a kutya,

bozontos tatár herceg,

s lefekszik ajtód elé.

Feje a küszöbön, mint érzelmes, fakó mítoszokban.

Sütteti magát az októbervégi nappal,

de olykor fölneszel,

mintha téged hallana szöszmötölni bent a házban,

pedig csak az elözvegyült padlód nyikkan meg néha

és agonizáló lepkéid szöszörögnek.

Ilyenkor nem lépem át

soha a küszöbödet,

fölhúzódom inkább a marcona, szeles dombra

s órákig nézem föntről fekete szilvafáid.

Megváltoztál

Megváltoztál, mondják a harsány ismerősök:

tavaly még vándorarc volt az arcod,

vitte repülő, vonat, északra suhanó lánysörény

és Krakkó fölött egy nyári délutánon

fecskék bolondkodtak vele.

Most a hadifogságból megtért katonák

egykedvűsége rajtad s kövek álmatlansága,

zöld vagy, mint a köpenyes dió s a szemed véreres –

mintha távoli, lámpás kocsisort

bámulnál éjszakánkint:

dombtetőről egy véget nem érő, lassú temetést.

Jók voltunk, jók és engedelmesek

Nemzedékemnek

Jók voltunk, jók és engedelmesek,

mint a cigánymeggyel teleaggatott kisfiúk a sétatéren,

nem tapostuk le a gyöpöt s nem aknáztuk

alá a parkba kiültetett dáliákat.

Jók voltunk, jók és engedelmesek:

a hátbarugdosott, kósza kutyákért

még álmunkban is fölszisszentünk,

de a meghunyászkodó férfiak szemét,

mint egy karambol vértócsáit, kikerültük.

Jók voltunk, jók és engedelmesek,

láttuk Grúzia szikláit bátor napsütésben,

ittuk borát,

láttuk a hazaballagó Fekete-tengert alkonyatkor

s a száj nélkül maradt ősi isteneket

és bársonyos gyomorral vacsoráztunk meg csak azért is.

A tormás fartőhöz Mozart muzsikált nekünk

hideg csillagon állva.

Jók voltunk, jók és engedelmesek,

szél fújt, félrebillentek velünk az évek,

mint lassan forduló repülőgép egy kivilágított

város fölött,

fölcsapott hozzánk a reklámtűz s a világtűz

finom pernyéje,

a fogadásra siető tábornokok váll-lapja sárgán izzott

de mi inkább Jancsó paradicsomi nőit néztük

a mozivásznon

s a sírkeresztekre aggatott, perverz kis bugyikat

fogvacogva.

Jók voltunk, jók és engedelmesek,

sajgó orrcsontunk fölött szoknyásan

lépkedett át a balszerencse,

céljához ért velünk a múlt,

de mi még mindig egy trombitás bál emlékét

dédelgettük a háborúból,

mintha egy megtömött, rózsaszín zsák

álmodott volna helyettünk éjszakánkint.

Ég, föld, rézkilincs

Álmok. Bolond éjszaka. Fölriadok.

Szavakhoz kapkodok sután,

mint vízbezuhanó a habokhoz, sötét uszadékfához.

Ég, föld, rézkilincs – mormolom ima helyett

csakúgy magamnak

s anyámat látom váratlanul a szavak mögött:

most nyitja be épp a rézkilincses konyhaajtót,

kezében vizesvödör s a vízben körtefavirág

s az egész törékeny égbolt, karcolatlan.

Egy méhecske lép át vele a küszöbön

átlátszó aranyingben.

Ó, visszafénylő álmok és szavak: hogyan hihetném el,

hogy nem én állok most is fiatal anyám előtt

ott bent a konyha kövén?

Végül is

Nincs kihez beszéljek, mégis mondom:

végül is a szerencse fia voltam:

kezem, mint fáradt világutazó,

arcodon és combodon pihenhetett.

Akkora Nap süt

Akkora Nap süt, nem tudok verset írni.

Árnyékba fut a gyík, árnyékba surran kezem.

Te tudtál ilyen júliusi lánggal sétálni fejem fölött.

Erdők árnyéka kellett magamat elrejtenem.

A hosszú tél zsoltára

Hosszú ez a tél, nem akar elmúlni soha.

Belerokkantak már az egyéves galambok is.

Elloncsosodva topognak a háztetőkön,

mint leszázalékolt éjjeliőr a fatelepen.

Elmúlt húshagyókedd, elmúlt hamvazószerda,

de hamvas barkabomlás helyett inkább havazik,

pedig a régi hó még

ott ül a köszvényes bokrok alatt.

Újságok, plédobozok, lefejezett kaucsukbabák

roncsai közt sétál szemem. Ilyen romosnak

tudom elképzelni belül a szívemet is.

Háborúban leszakadt hidak emlékével vagyok tele.

Hidegek a kilincsek, a kézfejek, az utcák.

Az egymást figyelő szemek közt is

csak egy dermedt komp úszik oda-vissza,

egyetlen varjúval a jégszálkás fedélzeten.

Emlékszem még minden tavaszra, minden nyárra.

Ezer évre elég madárcsicsergést őrzök a párnám alatt,

de őrültnek kellene lennem, gatyás bolondnak,

ha emlékeimben meg is bíznék.

Isten elaludt. Alszik az ősremény is.

A tündérszemeket utánzó, nagy téli hősugárzók

csak ellustítanak. A bőrömön belül

magamnak kell új vágyra biztatnom magam.

A tél emigránsait hallom toporogni

minden időből: mellkasba fojtott káromkodást és köhögést.

S megcsap valami forróság is: a régi szájakból

tüntető, tüzes lehelet árad a szemem közé.

Megszelídült a tél hangja

Megszelídült a tél hangja a fákban.

Nem csikorog már az erdő sem,

mint roskadásig megrakott parasztszekér.

Húsosodnak az ághegyek: ujjaim

fényes rokonai,

feszülnek, toporognak a márciusi

kékségben izgatottan,

ha beszélni tudnának, csupa nedvesség

volna minden szavuk,

csupa csobogás, víz-keringő távoli zaja,

mint ahogy hegyekből megindult

zuhogás vagyok én is,

krisztusi üdeség a köves rét fölött.

Odakínálom bőrömet egy rigónak,

csípjen bele,

mert itt az ideje már,

hogy semmi se fájjon nekem.

Játszani, élni készülök,

nem tudom, ki emlékszik még régi nevemre?

A bükk, a hárs, a pillangózó

cseresznyeág még emlékezik,

jönnek elém, mint gyerekkoromban, át a hegyen,

forgatják a szelet maguk körül karikában,

megszelídült a tél hangja bennük,

megszelídült.