A tizedik este

Este van újra,   már a tizedik este. A jegenyék ma is leengedik   a hajukat éjszakára s talpig feketében a kertkapu páros dúca. Olyan a csönd,   mintha valaki   verset írna egy haldoklóról. Olyan a csönd,   mintha egy haldokló írna verset. Valahol most   egy éjszakai gyorssal kéne robognom   Belgrád és Fiume között   s követnem titkos küldetéssel   a történelem néma átutazóját   a halál-fésülte tájon:   mit ír, milyen térképet rajzol   egy újabb szenvedéshez és közben nézni hosszan a karszti hegyek   Fekete madonnaképét, de csak ülök magamban, falhoz támasztott háttal,   mintha még nem volna vonat, nem volna történelem, szorgalmas álom, csak a te beomlott, beteg szemeid sötétednének a földön mind a négy égtáj felől. Este van újra,   már a tizedik este. Olyan a csönd, mintha valaki verset írna   egy haldoklóról. Olyan a csönd,   mintha egy haldokló írna verset.