Azt mondja ez a vers
|
Azt mondja ez a vers, amit az eső szeretne, amikor |
| átfut a város fölött s ferdén bever az ablakokba. Azt |
| mondja ez a vers, amit az elveszettnek hitt zokogások. |
|
Vágtat a szélben a fű, mint a könnyűlovasság egy régi |
| háborúban. Azt mondja ez a vers, amit az áthevült lópaták |
| dobogtak ki a halál előtt. Remeg ma is az emberevő föld, |
|
Elmúlik életem, akár a gyönge hangyáké a hadszíntéren. |
| A páncélos, mozgó hazugságok hátáról visszapattannak a |
| kövek, a golyók, gyermeki, dühödt kiáltásaim – így múlok el! |
| Azt mondja ez a vers, amit az elmúlás szeretne, bokrok, |
| őrültek s halott barátok megdagadt gégefője. Azt mondja, |
| amit a fölhatalmazott száj se mondhat közel egy másik |
| szájhoz, közel egy végtelen estéhez, mikor az újságok |
| szárazon zörögnek le az asztal alá, szépségkirálynőkkel, |
| dúlt városokkal s unott merénylők arcával a vacsora-morzsák |
| közül. Azt mondja, amit az áldozatok s kifosztott szeretők |
| magukban eljajgatnak, megsárgulva az időtől, mint a halál |
| kicsépelt szalmáján a katonák. Nézd csak! az asztalon |
| maradt konyakospoharakból macskák isznak. Azt mondja ez |
| a vers, amit a macskaszemek, amit a földre zuppanó, körmös |
| mancsok, amikor ellépegetnek zajtalanul az éjféli dombtető |
|
|