Téli alvásomból

Téli alvásomból valaki riaszt.   Bot kopog?      Cipősarok?   Vagy a sütkérező házfalnak   vágódott neki egy galamb?      Álmomban vonat dohogott hósáncok között,   valaki leugrott róla   s a nevemet kiáltotta többször is,     de elmúlt a nap   és én nem értem meg aznap az estét.      Talán a hóban veszteglő vonat   érkezik megkésve most az ablakom alá?     s rajta a húsos, szégyentelen nő,   a mézezett-nyelvű, nagy parázna?      Ó mennyi ágy tavasza múlott el a csípője fölött,   mennyi víz, mennyi Balaton, mennyi égbolt! Ha hozzáértem, mint aki kezével zenét tapint.     Szégyelltem hosszú, érzéki sikolyait     a szomszédok előtt,   de szégyenemben is hallani akartam újra   s tudni, hogy bűnös vagyok, veszendő vagyok,   hogy balták hasogatják   fejem körül a napsütést,   ha vele járok – Ő jön kopogva ismét évek után?   szeme fájdalmas tűszúrás, de morfiumos,   hallom előre   a függönykarikák sikkanását fényes délben,   mert ő homályt akar,   homályt, világhódító sugdosódást,   fogán az őszirózsák kesernyés ízével,   bálozók éhes mosolyával.