Mire vége a napnak

Korán lefekszem, mint aki nem kíváncsi a csillagokra, sem a hold-emberek akváriumi lebegésére az esti híradóban – Heverhetnének akár üres fémdobozok is az égen. Mire vége a napnak, elfáradnak bennem a csodák és elhidegülnek. Isten helyett is kiöregedett bűvészekre gondolok, akik ülnek sötét kalapjaik előtt, de már csak agonizáló nyulakat húznak elő. Ha magam vagyok esténkint, gyufaszálakat gyújtogatok s elnézem, hogy a lángok rövid élete fölragyogtatja ujjaimat s barátom erős kézfogásának emlékét tenyeremben, aki ágyában is úgy halt meg, mintha utcai harcban. Talán öregszem, talán csak súlyosodom, talán csak készülök megszeretni magamat utoljára mindem világi susogásért, vizek, falevelek álmáért, melyet naponta végigálmodtam én is.