Talán az elégiák

Talán az elégiák rontottak meg, s a lassan lebegő, céda madarak, mert elhittem nekik, hogy a nevemmel terhes égbolt alatt is hosszan élhetek, hosszan. A lusta, nagy vizeket is ezért szerettem mindig, rönköt cipeltek, öngyilkos lepkét, vitték aznapi életemet, de tudtam: marad még másik tíz arcom az éjszakának, tíz halálom a másnapi földnek. Az éjféli villanyoltások után a végtelent még ma is elérem, el a kezemmel is, de mintha már csak elszállni készülő diólevelet érintenék; egy nő hideg combját, aki hétköznap is szemfedőbe öltözne föl. Időtlen órák s időtlen évek közül így csúszok vissza újra a testem idejébe s oly üdvözülten, mint aki álmában vérzik el s még mosolyog is, fél arca takarásban.