Megkésett tüntetés egy francia bányászvárosban

Sára Sándornak Fúj a szél, egész nap fúj a szél, Saint-Étienne verebei fáznak, beledideregnek ebbe a versbe is, amelyikkel magamat kísértetem – Utak, hófelhők, havak istene hát ide is elhurcoltál! Eszem a hideg narancsot a Prefektúra kőpalotája előtt, a zolai szegények százesztendős szájával eszem. Megkésett tüntetés ez, jólesik mégis rágondolnom: a kék, piros neon-lepkék verdesésében én vagyok itt most a kétségbevonhatatlan kéz, a száj mohósága, a botokkal szétvert emlékezet; a város nagyra nőtt feje vagyok: hallom kikoppanni a rendőrgolyót a régi halottakból, hallom a megvakult bányalovak trappogását a kövek alatt. A kivilágított, hosszú utcákon végig valamennyi múltammal megjelenek, valamennyi szegénységemmel, himnuszommal – Arcom a kirakati szőrmék közelében elócskul, mint a zsák, a megvásárolható tűzvészek fényében megöregszik, mégis valami győzelmes sajgást viszek a közeledő este elé, a bankok túlfűtött anyaméhe előtt átfázott, makacs testet, mint aki egyenesen a föld alól jön, horpadt cinklavórok és csontok közül.