Bölcsőhelyem, esőben

Tollászkodom, feketén tollászkodom, nagy eső zuhog, minthogyha én hullanék, villámlik felhős jobb karom s a szérűn sújtottan ázik két árva kocsikerék. Bölcsőhelyemre zene, vér és megöregedett rozsda nyomul – szép, hattyúnyakú ostornyelek körül rég elporladt lovak párája úszkál fehéren, gazdátlanul. És sárba fekszik le minden tavaszom, sárba fekszik le bogáncsos hajam, hintám láncai kakascsontokkal hevernek egymélységben s körték hullnak föléjük darazsasan. S a fészer falán kezek, vasvellák árnya, beleégve a vakolatba, mint hirosimai emberárny – Takarodó szekerek most zöttyennek át más időbe, himbálva poros ingemet a görcsös rudalófán. Valami most múlik el, valami végleg elmúlt, lapulevél alá ezer év gyöngye most gurul, ingem, zsoltáraim, ökreim sziklafeje ti is elmúltok bennem magammal együtt, múlhatatlanul. Tollászkodom, feketén tollászkodom, zuhog az eső, minthogyha én hullanék, villámlik felhős jobb karom s a szérűn sújtottan ázik két árva kocsikerék.