Rejtett önarckép
| Cigánynak néztek? Rájuk hagytam. |
| Kunnak? spanyolnak? kistatárnak? |
| Metszett szemmel csak mosolyogtam: |
| röpdösött bennem egy madárhad. |
|
| Mert szárny is voltam és az ég is, |
| arcomon túli arc a kékben; |
| öklöm a Holdban: görcsös fétis, |
| dúlt néger-isten a mesékben. |
|
| Amit megéltem: az voltam én, |
| naponkint más jaj, más öröm, |
| a halál közelében nagy szél, |
|
| kihantolt hadseregek csontja |
| ott, ahol a kamillás rétek |
| ágyús telekbe visszanéznek. |
|
| Prága és Varsó homlokfénye, |
|
| s elázok benne, csontig ázok, |
| borzas pünkösdirózsás férfi, |
| vándor-arcom a másnapi szél |
| napos égboltra kicseréli. |
|
|
Bölcsőhelyem, esőben
| Tollászkodom, feketén tollászkodom, |
| nagy eső zuhog, minthogyha én hullanék, |
| villámlik felhős jobb karom s a szérűn |
| sújtottan ázik két árva kocsikerék. |
|
| és megöregedett rozsda nyomul – |
| szép, hattyúnyakú ostornyelek körül |
| rég elporladt lovak párája úszkál |
|
| És sárba fekszik le minden tavaszom, |
| sárba fekszik le bogáncsos hajam, |
| hintám láncai kakascsontokkal hevernek egymélységben |
| s körték hullnak föléjük darazsasan. |
|
| S a fészer falán kezek, vasvellák árnya, |
| beleégve a vakolatba, mint hirosimai emberárny – |
| Takarodó szekerek most zöttyennek át más időbe, |
|
| lapulevél alá ezer év gyöngye most gurul, |
| ingem, zsoltáraim, ökreim sziklafeje |
| ti is elmúltok bennem magammal együtt, múlhatatlanul. |
|
| Tollászkodom, feketén tollászkodom, |
| zuhog az eső, minthogyha én hullanék, |
| villámlik felhős jobb karom s a szérűn |
| sújtottan ázik két árva kocsikerék. |
|
|
Megkívántam a bujdosást már
| Ébredek, csupa hó az utca, |
| füstös a szív, füstös a torok. |
|
| de mint a téglabánat: vörös Nap, |
| Nincs kedvem vele vetélkedni – |
| Leszek inkább egy feketedő |
| fa gondolata, szem a szemekben, |
| a bársonnyal bélelt kirakatban, |
| hisz túl sok a csőd úgyis naponta |
| s eljön valamennyi kísérteni, |
| benzinbe fulladt lepkével tenyerében; |
| maszkjában; rózsacsokrukat |
| Ha eljönnek, jöjjenek, akár a katasztrófa, |
| Csak ne én legyek mindig a bamba, |
| a zúzmarás ripacs, ki tüntet s ágál. |
|
| Megkívántam a bujdosást már |
| magam elől is napvilágnál. |
| A másnapot! A másnap fényét! |
| a hó hálóján fönnakadt kéz |
| szaggatását, mikor a csontban |
| a behavazott világűr fáj. |
|
|
A csavargó elégiája
| Nemcsak menni: elmenni kellett volna, |
| sóbánya-fényességű arccal |
| az egykedvűek poros menetéből kiszakadni |
| és kevesebbet hazudozni a testről, |
| ha már az örökélet is egynyári csak, mint a kapor. |
|
| Nemcsak sírni: siratni kellett volna |
| magamat, őszülő szeretőimet, siratni árulóimat, |
| a lassú züllést lombok közt, combok közt, nyíló szájban, |
| minden utcámat, ahol az éjfélutáni |
| mocskos esőkben is magammal háborúztam. |
|
| Hihettem egykor: nagy hinta leng fejemnél |
| méhekkel, városokkal, bodzavirágokkal föl-alá |
| s hogy az a villámló arc az égbolt ablakában az is az enyém. |
| Ha jó volt valami: ez a megvetni való képzelet volt a legjobb: |
| az útszéli istenülés sárban és levélszagban. |
|
|
Barátom roncsolt arcképe
| Ő csak azt tudja: kő van és kenyér, |
| szélverte hídláb, alvás és cigaretta, |
| csöngő, csöngetés, villamosút a havazásban, |
| tél és tavasz közt világűr-huzat. |
|
| Ő csak azt tudja: fehér a fehér |
| s hogy hétfők vannak és a semmi van, |
| ágyra sodródó féreg vagy levél, |
| falak, szögek, homályos kalapácsok. |
|
| Ő csak azt tudja: holnap zsibbadunk, |
| arcunk a sörtől megnyúlik, mint a lófej, |
| bársonyosul a száj, a citromos kocsonya |
| s ezer fülünk lesz egymást hallani. |
|
| Ő csak azt tudja: lobban a gyufa |
| s a hüvelykujj égni akar, égni a test, |
| vonszolja magát e tűz elől kocsmákon át, |
| el a temetőig, el a büdös ecetfák alá. |
|
|
Amikor a cigarettáról leszoktam
| Szipkám sárga madárcsont, |
| nem ér meg több karácsonyt. |
|
|
A csongrádi Tisza-parton
| Választott hazám ez a nyár, |
| ez a homok-ágyékú Tisza-part, |
| romló testemmel kifekszem ide mellé. |
|
| lecsupaszított kiáltásokat hallani. |
|
| Boldog vagyok, mert itt semmi se halhatatlan, |
|
| eltűnt vadállatok maradék csírasejtje, |
|
| ha írnom kell, hát a vízre írok, |
|
| szobra, utcája itt csak a bálványként fehérlő |
| s ünnepe is csak a párzó csigáknak, |
|
| emlékeiktől zöldül tovább a fű |
| s gomolyognak felém a hársak. |
|
| Fekszem, tisztulok. Dobog a földidő alattam, |
| nyárfa-pöhöly pilléz a sebes vízre, |
| mintha egy medve-isten szőre hullna. |
|
|
A költészet agglegénye
| Még a barátaim is azt susogják: |
| nem illek hozzád, költészet, kopjak le rólad, |
| egyszemélyben nagyszűz és kurva, |
| szempillád északnak röpül a szélben, mint vadludak, |
| én meg csak hajcsár vagyok |
| s nyakig sárosan caplatok utánad |
| Igaz, igaz: nincs utca, ház, mohával bélelt, álomi szálló, |
| ahol megvártál volna engem, |
| nincs város, ahol a tornyokra hulló |
| s a karomba dőlnél falfehéren, |
| pedig futottam érted Varsótól Havannáig, |
| tankok, szaxofonok s lüktető, őrült mozik |
| emlékével, hogy megigézzelek, |
| s tenger-fátyolod csücskét láttam. |
| Egy félretaposott élet szégyenével |
| ha féltékenyen is, mégse vádlón: |
| kitakart, sötét ágyékodat mutogathatod, akinek akarod, |
| silányabb fiúkat is a mennybe küldhetsz, |
| nekem már hársfavirág-szagod is elég, |
| s a levéleres égbolt, mit lélegzeted |
|
Fúj a szél
| Hogy élek még – olyan ez nekem, |
| mint amikor először láttam a véremet elcsöppenni. |
| Állok a helyemen. Fáradt tőlem az égbolt, |
| de fúj a szél, mintha mellettem |
|
Éjszakai zene, valahonnan
| A Föld nappali rézcsöngői |
| már sarokba lökve bágyadoznak |
| s a holdbeli száj is csak a tücsköket |
|
| Mintha távoli városok gerendája ropogna tűzben, |
| mintha fölhasadt emberbőrt csattogtatna a szél, |
| mintha kifosztott telefonfülkék oldalát |
| s éjféli kutyák víz alatt alvó arcokat ugatnának. |
|
| Vagy csak megvénült, páncélos diplomaták |
| denevér-csordát terelve maguk előtt? |
|
|
Földközelben
| De jó, hogy lent maradtam, |
| orgonák, füvek egyszinten veletek, |
| eljár ide a szél közétek, |
|
| Talán már gép lettem volna rég, |
| farsangi műmosoly a felhők alatt, |
|
| De jó, hogy lent maradtam: |
| a bozontos pünkösdirózsák között |
| Balassit látom kiterítve, |
| megalvadt vérét hangyák nyargalják körül. |
|
| Jó lovak, jó vitézek, jó halálok, |
| újra és újra elvérző őseim, |
| még az emlékezet is hatalmasabb. |
|
| De jó, hogy lent maradtam: |
| az életem itt el nem avulhat soha, |
| szeret engem a por, a földi árnyék, |
| a hant hűsében zenélő bogár. |
|
|
Trágárság és ibolyatűz
| amikor már távozásodat is megszerették |
| s dülöngélni látnak az esők mögött, |
| üresnek látszik mellkasod, mint faluszéli ház, |
| honnét az élők sorra kihaltak, |
| a sárban körös-körül tyúklábak emléke |
| most, most, amikor a kétségbeesett bűnözők helyett |
| simára lenyalt bűnözők kerülgetnek |
| elpuhult szavaival szólnak hozzád, |
| most, most, amikor meghalni már |
| magad helyett is nehéz lenne, |
| szájon csókolnak váratlanul, |
| aranykort ígérnek a fakó testnek |
| s feszeng valami baljós kihívás a földben, |
|
Picasso, bikával s nővel
| Azt mondják: rég halott már az a férfi |
| s fáradhatatlan jobb keze tokba zárva a föld alatt pihen. |
| Ha igaz a hír: mért jelenik meg mégis váratlanul |
| egy bika hátán s annyi, de annyi megunt kísérlet után |
| mért ő rabolja el Európát a jobbak elől? |
| Mert ő az a Don Juan, aki a diólevélnek is tudott udvarolni. |
| A tengert ringató ágyékoknak. |
| Mert ő az a poklokat járó mesterember, |
| aki a falra vetülő árnyékokból is |
| megteremti saját világosságát. |
| Virágvasárnap szőrös királya is lehetne szamárháton, |
| egyszál magában, de a megváltáshoz |
| neki a Nő is kellett, a megcsalható, az istenülő, |
| a narancsos húsú, véges asszony. Nézd, hogy öleli, |
| nézd, hogy tapad rá, tüzes nedvekkel a testét körülfollya. |
|
Nagy László arcképe
| Mit akar, mit néz, mit fürkész ez az ember? |
| Valaki kakast nyakaz le baltával fényes délben |
| s őt nézi, őt, a hátsóudvari hóhért? |
|
| Vagy tán a boldog faleveleket vesézi? |
|
| Isten hűlt helyére tuskót gurítanak be nagy robajjal, |
| de inkább nikotintól mérgezetten is rágyújt és állva marad: |
| a meggyfák alatt majd kipihenheti magát a csontváz. |
|
| Most szállta meg fejét a Tél: |
| a zene gyémánt-tankjai még ott mennydörögnek a háta mögött, |
| de ő zúzmarásan is másra figyel: |
| szavakat olvas le a galambcsőrről, |
| a messzi tulipán selymes cimpáiról, |
| szavakat az epilepsziás nyarak habzó szájáról |
| s nézzétek: Ady halott szemeit készül |
|
| Barátaim, most minden csönd, |
| minden visszatartott lélegzet övé legyen. |
|
|
Az útra induló
| Félórám van még az indulásig, |
| verset írok hozzád a vonatablak |
| hajnalodó mezőire: vár rám Franciaország |
| s a liliomot evő kutyák a Notre Dame körül, |
| végigszaglásznak majd, ha megérzik rajtam illatodat. |
|
| A megkeseredett szökevények útját |
| könnyeid követeként járom végig: |
| bátyád szétporladt lábnyomában |
|
| mint vasszilánk bolyong Magyarország |
| s az Orczy tér kutyáit hallja nyüszíteni |
|
| talán még Párizs kimosdatott utcáin is belebotlok, |
| sajtot eszem zsebből a földalattin, |
| hogy félszeg mozdulataimmal |
| húsz év után is megidézzem. |
|
| Mondják: az óceán harmonikázott neki napokon át, |
| mikor Európának esőben búcsút mondott. |
|
| Én elmegyek s visszajövök, |
| csak tudni akarom: fényesedhet-e torony nélküled? |
| vén paloták, szobrok és üvegszállók |
| magányából hiányzik-e mellőlem hajad? |
|
|
Megkésett tüntetés egy francia bányászvárosban
|
Sára Sándornak
| Fúj a szél, egész nap fúj a szél, |
| Saint-Étienne verebei fáznak, |
| beledideregnek ebbe a versbe is, amelyikkel magamat |
| Utak, hófelhők, havak istene |
| Eszem a hideg narancsot a Prefektúra kőpalotája előtt, |
| a zolai szegények százesztendős szájával eszem. |
| jólesik mégis rágondolnom: a kék, piros neon-lepkék |
| én vagyok itt most a kétségbevonhatatlan kéz, |
| a botokkal szétvert emlékezet; |
| a város nagyra nőtt feje vagyok: |
| hallom kikoppanni a rendőrgolyót a régi halottakból, |
| hallom a megvakult bányalovak |
| trappogását a kövek alatt. |
|
| A kivilágított, hosszú utcákon végig |
| valamennyi múltammal megjelenek, |
| valamennyi szegénységemmel, himnuszommal – |
| Arcom a kirakati szőrmék közelében elócskul, mint a zsák, |
| a megvásárolható tűzvészek fényében |
| mégis valami győzelmes sajgást |
| viszek a közeledő este elé, |
| a bankok túlfűtött anyaméhe előtt |
| mint aki egyenesen a föld alól jön, |
| horpadt cinklavórok és csontok közül. |
|
|
Kátránypecsét
| Elmúlt karácsony, elmúlt újév, |
| el a parázna hosszú napok |
| Vízkereszt és Gyertyaszentelő között. |
| Erőtlen havazások lankasztották a kedvemet. |
| Ültem csak s vártam a versre, de térdeim, mint a meddőhányók, |
| Esténkint néha föltettem egy lemezt a szélviharról |
| és hallgattam a jegenyék üvöltözését, levélsírást |
| s már-már elkezdtem én is ordítani: |
| hagyjatok, eresszetek, boldog a szél, igazabb nálam, |
| síró vasvödröt kóvályogtat a szívem fölött |
| s nem akarom, nem akarom! |
|
| De mintha valaki kátránypecsétet ütött volna a számra, |
|
|
Hó emléke
| Néha meggondolja magát a tél |
| sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne, |
| Legjobb ilyenkor kikapcsolni telefont, ajtócsengőt, |
| belelapozni elmúlt levelekbe |
| s úgy nézni vissza az életemre is, |
| mintha nem történt volna meg. |
| Mintha nem nézett volna rám ágyú se, parázna szem se, |
| elrongyolódott kézfejek nem nyúltak volna kezemért, |
| és minden, ami politika volt, szerelem, harangzúgás, |
| óceáni távlatban újra várna – |
| Legjobb ilyenkor elképzelni, |
| hogy sírhatok még elveszett fejem után, |
| ágyak, féltestek s borzas vánkosok fölé |
| s az utolsó földi ítélkezésen |
| ott állhatok majd jó társak oldalán |
| könnyű ingben, könnyű kabátban, |
| túl füstön, kocsmákon, temetőkön, |
| egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve, |
| hó, hó, mintha egy katedrális vakolata |
|
Betegágyon
| Itt marad ma is a kéz, a láb, |
| mintha ismeretlen tettesek |
| baltát vágtak volna két csigolyám közé – |
| itt marad minden pillantásom, |
| ingem, cipőm morfiumos mámorban itt marad, |
| a korareggeli rigókkal megszökik – |
| Madár-postakocsi száguld vele a zúzos erdőn, |
| madár-postakocsi, falut és várost |
| Hihetem magam sóhajnak újra, |
| testetlen hangnak, szónak, |
| alattam kút és kereszt, keresztút, vaddisznónyom, |
| s föntről, északról Van Gogh tűzvészben álló |
| húzok utána, mintha a Föld téli képzelete |
| röntgen-kék derengésen át, |
| messzire, ahol a test már |
|
Sötétségből sötéten
| Jövök tőled, az árokpart csupa zúzmara, |
| kísér az úton hazafelé Rákoskeresztúr minden varjúja, |
| megveszekedett népség, körülcigánykodják az autómat, |
| visongnak, elém vágnak, nem akarják, hogy rád gondoljak. |
|
| Pedig ha tudnák, hogy karórám ma is ott maradt ágyad mellett, |
| abbahagynák ezt a ricsajos nászkíséretet, durva heccet, |
| hiszen kifakult csuklómról is te jutsz eszembe holnapig, |
| a déli híradásról s a könyvekről, melyekben a múlt századi hó megállás nélkül havazik, |
|
| s az időtlen múzeumi kertben, a kőkoporsók faragott női előtt |
| is téged látlak csak hajuldozni: igazítod el otthon a lepedőt, |
| csípőd előredől, hajad az ágyra zuhog – |
| afrikás tomporodtól rohanásaim közben se szabadulok. |
|
| És jöhetnének rám kormoránok, egyenlítői vércsék, sasok, |
| a szárnyrések közt is látnám, mikor a szoknyád kikapcsolod |
| s a nagy madarak haláltánca mögül is előfeketedne szemed, |
| ahogy a sötétségből sötéten rám emeled. |
|
|
Talán az elégiák
| Talán az elégiák rontottak meg, |
| s a lassan lebegő, céda madarak, |
| mert elhittem nekik, hogy a nevemmel terhes égbolt alatt is |
| hosszan élhetek, hosszan. |
|
| A lusta, nagy vizeket is ezért szerettem mindig, |
| rönköt cipeltek, öngyilkos lepkét, vitték aznapi életemet, |
| de tudtam: marad még másik tíz arcom az éjszakának, |
| tíz halálom a másnapi földnek. |
|
| Az éjféli villanyoltások után |
| a végtelent még ma is elérem, |
| el a kezemmel is, de mintha már csak elszállni készülő |
| egy nő hideg combját, aki hétköznap is |
|
| Időtlen órák s időtlen évek közül |
| így csúszok vissza újra a testem idejébe |
| s oly üdvözülten, mint aki álmában vérzik el |
| s még mosolyog is, fél arca takarásban. |
|
|
Délutáni kávé
| Megiszom a délutáni kávét |
| s maradék óráimat megszámolom; |
| a bronzvörös, nyugati háztetők fölé |
| a galambok utoljára még kisuhognak, |
| mintha az elszaporodott múzsák |
| divatbemutatója most kezdődne. |
|
| Pedig csak a megunt szárnyalások órája közeledik, |
| a ragadozó sóhajok hazaröpülnek |
| s tehozzád én, hogy a levegőég magas útja |
| ma se maradjon bejáratlan. |
|
| a munkátlan, hűvös próféták is, |
| most éri el őket a menetrend szerinti mélabú, |
| kémények, lombok és esti hírek |
| megjósolhatatlan az éj, megjósolhatatlan a másnap. |
|
| Lehet, hogy öldöklésről álmodom ma is újra |
| mint aki játékot visz a gyerekének, |
| pedig milyen nehéz kieszelni egyetlen tompa golyót is, |
| gazdátlan kézfejet a sárban, |
| vérrel befröcskölt kamrafalat. |
|
|
Mire vége a napnak
| mint aki nem kíváncsi a csillagokra, |
| sem a hold-emberek akváriumi lebegésére |
| Heverhetnének akár üres fémdobozok is az égen. |
|
| Mire vége a napnak, elfáradnak bennem a csodák |
| és elhidegülnek. Isten helyett is |
| kiöregedett bűvészekre gondolok, |
| akik ülnek sötét kalapjaik előtt, |
| agonizáló nyulakat húznak elő. |
|
| Ha magam vagyok esténkint, gyufaszálakat gyújtogatok |
| s elnézem, hogy a lángok rövid élete |
| s barátom erős kézfogásának emlékét tenyeremben, |
| aki ágyában is úgy halt meg, |
|
| Talán öregszem, talán csak súlyosodom, |
| talán csak készülök megszeretni magamat utoljára |
| mindem világi susogásért, |
| vizek, falevelek álmáért, |
| melyet naponta végigálmodtam én is. |
|
|
Szóljon a csörgődob
| Elálmosodom a vers fölött, |
| mintha vasárnap délután volna már hetek óta |
| s az ég kifordult szemefehérjét |
| nézném csak egyfolytában. |
|
| Készül esni a hó, megszólalni a telefonom, |
| az imbolygó tetőantennáról lezuhanni |
| de a világűr fáradt képzeletében |
| most ez a zuhanás is félbemarad. |
|
| Bekapcsolom a rádiót, a múltat, |
| az emlékek mennyezetlámpáit: hadd zúduljon |
| félrebillenő lepkékkel a Vértes alól |
| s Havanna vörös felhői mögül egy hosszú füttyszó. |
|
| Életet, zajt, sírást akarok egyszerre több időből, |
| a tökéletlenség szörnyű lármáját vagy bármit, |
| amitől a dobhártya megszégyenül; |
| házasságtörő testeket s országokat, |
| hogy amit újra megszeretek, csak a világgal múlhasson el. |
|
| Nincs szakállam, hatalmam, öngyilkosjelölt se vagyok, |
| a régi haláltánc-muzsikát mégis elhívom vendégségbe, |
| szóljon a csörgődob, a csiklandós csontváz-zene, |
| remegni, borzongani szeretnék |
| mint a meghajszolt lovak. |
|
|
Menekülő katona, 1944
| Csörgött a szalma, mint a jégdió, |
| mikor a lovak fölugortak – |
| Lövés. Egy arc futott az istállóablak |
| mezőibe s lüktetve megállt. |
| A menekülő még láthatta magát egy pillanatra |
| az ólak szennyes zűrzavara közt, |
| dögcédulája helyén fényes mellcsont. |
| Halálfélelmében szinte már állat volt szegény: |
| gyulladt orrcimpái füstölögnek |
| a láz vörös sörénye buggyant elő – |
| Disznók horkantak tőle s kavarogtak, |
| de ő már nem volt sehol: vadló-lábakkal |
| patát villantva hónak és halálnak. |
|
Fehérség
| A lehunyt szemek mögött mennyi hó, |
| Fehéredik a múlt: az elszórt katonasírok fölölt |
| mennyi hiábavaló menyasszonyi koszorú fehéredik. |
|
A régi szerető búcsúztatása
| Giliszták s lucskos favirágok a kövezeten. |
| Ma árverezik el szemedet, |
| Ma ütnek rá a döndülő gongra |
| ma csattan föl a hang: Üzlet a húsra! a húsodra! |
|
| utolsót villámlik még a hajtűd és kihuny. |
| A testedre írt versek is kihunynak, |
| amit velem is annyiszor megosztottál |
| már hajtja, |
tereli maga előtt |
| egy paradicsomi futózápor. |
| Fölvirágzott, nyugati kocsik visznek |
| lágy Európa fekhelye felé. |
| Orrfacsaró szerelemszagban |
| búcsúztatnak a habos utcák, |
| a Halászbástya fakó csipkéi |
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
| mért is ne integetnék – – |
|
|
Vers két nőhöz, egy időben
| egymás kezébe adva a kilincset. |
| Te szőkén s gyászfeketében, |
| ő kimarjult, kék farmerszoknyában, |
| mint aki csuromvizes hetek után |
| egész májusban egy dombtetőn szárítkozott. |
| Veled az erdő is jön, a temető is, |
| országok, eltitkolt érzékiséggel, |
| a káromkodás,a méz, |
az alkohol fojtott anarchiája |
| s őrült muslica-bandák |
hopszaszáznak a fejed fölött. |
| S nincs tél, ha jössz, nincs nyár, |
| csak láz van a bordákon belül, nagy kékség |
| és vetkőző szavak a szájban. |
| Ő meg csak betoppan mindig, |
| mintha saját magától hozna üzenetet. |
| A szempillája: fekete sás, |
| csípője körül egyszerre két tavasz |
| és ha mosolyra nyílik meg a szája: mintha egy |
|
| Jöttök, csöngettek, egymásra nevetgélve, |
| nem is gyanítva, ki a másik: |
| hisz arcotokat csak én fordítom önzően szembe, |
| én játszom titkon a kezetekkel is |
| a világ kiszáradt gödreiből is |
| én nevetek föl külön-külön a kedvetekért |
| s nem szomorít, hogy kárhozat ez: |
| a halálomban megoszthatatlan |
|
|
Téli alvásomból
|
Téli alvásomból valaki riaszt. |
|
Vagy a sütkérező házfalnak |
|
vágódott neki egy galamb? |
|
Álmomban vonat dohogott hósáncok között, |
|
s a nevemet kiáltotta többször is, |
|
és én nem értem meg aznap az estét. |
|
Talán a hóban veszteglő vonat |
|
érkezik megkésve most az ablakom alá? |
|
s rajta a húsos, szégyentelen nő, |
|
a mézezett-nyelvű, nagy parázna? |
|
Ó mennyi ágy tavasza múlott el a csípője fölött, |
|
mennyi víz, mennyi Balaton, mennyi égbolt! |
| Ha hozzáértem, mint aki kezével zenét tapint. |
|
Szégyelltem hosszú, érzéki sikolyait |
|
de szégyenemben is hallani akartam újra |
|
s tudni, hogy bűnös vagyok, veszendő vagyok, |
| Ő jön kopogva ismét évek után? |
|
szeme fájdalmas tűszúrás, de morfiumos, |
|
a függönykarikák sikkanását fényes délben, |
|
homályt, világhódító sugdosódást, |
|
fogán az őszirózsák kesernyés ízével, |
|
Hozsánna, rózsák
| Szedelőzködjünk, vérünk elfolyt, |
| ami igaz volt: hasztalan volt, |
|
| ami élet volt s fájdalom volt: |
| az ég süket fülein átfolyt. |
|
| Selyemharisnyák többet értek, |
| ha megpörkölte őket az ének, |
|
| a kamillával leöntött dombok, |
| ha mögöttük egy konty leomlott. |
|
| Évek, éveim, jobb lett volna |
| térdig járni a virágporban, |
|
| szeszpalotákban ferdén állni, |
| Magyarországot ködben látni, |
|
| ködben, hó mögött, hideg este, |
| lámpa-szemű macskákat lesve, |
|
| zenebonázni vagy csak bőgni, |
| hóban vérfoltot örökölni. |
|
| Jobb lett volna magamat lánggal |
| etetnem s nem politikával – |
|
| Hozsánna, rózsák, ti nagyfejű |
| virág-kutyák s hozsánna, tetűk! |
|
| támadjatok rám s marjatok vadul, |
| hadd nyögjek én is halhatatlanul, |
|
| sírjak, nyüszítsek, mint aki kihal, |
| számon a vihar zsoltáraival. |
|
|
Zörög éjjel a mák
| a lelkiismeretem fölriad rá: végül is elhagytalak. |
| Nyár van azóta is, nyár van már évek óta |
|
egyedül a ketreces házban. |
| Nem szól senki se hozzád: igazítsd meg a kendőd, |
| mert eljöhet még a világ érted. |
| iszol, ha elsötétített combokat látsz |
|
összefonódni titkos ágyban |
| s az esők, mint a végtelenség foszló fércei eléd lógnak. |
|
| Mindegy már, mi történt s hogyan történt: |
| a tőled ellopott öröklétemet |
| a családom most: bicska és kenyér, |
| s egy halállal eljegyzett nő édessége – |
|
ha nálad keres a bodzaillat, |
| az ablakmosónak álcázott titkosrendőr, |
| velük vagyok s te már csak özvegyem vagy. |
|
|
Körbe-körbe
|
Micsoda bőség a szavakban, barátaim! |
| Micsoda hang-köpenyek suhogása fülközelben és vég nélküli |
| ordítozás a városokból! Rádiózajban alszom el, rádiózajban |
| ébredek. Már a falakból s a csillagokból is beszéd hallik, |
| már a vadkörte közepéből is szónokok morognak fanyar hangon: |
| megadjuk, visszavesszük, eltöröljük! S maholnap megtanulnak |
| fecsegni a fák s a hangtalan csigabigák is, akár a kisebesedő |
| szájú papagájok. Papírrá változnak az erdők és beszél a |
| papír. Beszél, beszél s mi másról, mint az erdőkről, melyek |
| papírrá kárhoznak észrevétlen. És jár körbe-körbe a végtelen |
| mondat, keresi önmaga végét, de nem találja. |
|
Lámpák és öklök elé
|
Hogy mit kell nekünk még elviselnünk, a kiéhezett |
| jósok sem tudják. Lehet, hogy egy napon már senki se |
| marad a közelünkben, csak a bőröndjeink, csak a hajszálaink, |
| csak bevetetlen ágyunk a napsütésben. |
|
A könyveink nagyon okosak lesznek, mint a sértetlenül |
| kihantolt sírleletek. Írva áll bennük a jóváhagyatlan élet |
| eposza: a pünkösdi seregszemlék napiparancsa vérbetűkkel, |
|
a versben megromlott világ verse, |
| de mindez oly túlvilágian messzi lesz már, |
| mintha egy hangyát néznénk a szakadékban. |
|
lehet, hogy dohánysárga ősz, |
|
gesztenye kopog a padra s a szomszéd házból |
|
egy megőszült háború zokog föl női hangon |
|
s egyszerre, mint a fantom-fájdalom, |
|
sajogni kezd az életünk hiánya, |
|
a szerelem, mint a lefűrészelt jobb láb |
|
s elmennénk már egy kihallgatásra is boldogan, |
|
Azt mondja ez a vers
|
Azt mondja ez a vers, amit az eső szeretne, amikor |
| átfut a város fölött s ferdén bever az ablakokba. Azt |
| mondja ez a vers, amit az elveszettnek hitt zokogások. |
|
Vágtat a szélben a fű, mint a könnyűlovasság egy régi |
| háborúban. Azt mondja ez a vers, amit az áthevült lópaták |
| dobogtak ki a halál előtt. Remeg ma is az emberevő föld, |
|
Elmúlik életem, akár a gyönge hangyáké a hadszíntéren. |
| A páncélos, mozgó hazugságok hátáról visszapattannak a |
| kövek, a golyók, gyermeki, dühödt kiáltásaim – így múlok el! |
| Azt mondja ez a vers, amit az elmúlás szeretne, bokrok, |
| őrültek s halott barátok megdagadt gégefője. Azt mondja, |
| amit a fölhatalmazott száj se mondhat közel egy másik |
| szájhoz, közel egy végtelen estéhez, mikor az újságok |
| szárazon zörögnek le az asztal alá, szépségkirálynőkkel, |
| dúlt városokkal s unott merénylők arcával a vacsora-morzsák |
| közül. Azt mondja, amit az áldozatok s kifosztott szeretők |
| magukban eljajgatnak, megsárgulva az időtől, mint a halál |
| kicsépelt szalmáján a katonák. Nézd csak! az asztalon |
| maradt konyakospoharakból macskák isznak. Azt mondja ez |
| a vers, amit a macskaszemek, amit a földre zuppanó, körmös |
| mancsok, amikor ellépegetnek zajtalanul az éjféli dombtető |
|
Téli este
| Elnéptelenedik estére a város. |
| Tanúk nélkül, magányosan esik a hó. |
| Mindenki az ismeretlen gyilkos |
| lesi a képernyő fehér hamujában. |
| Zene szól. Fék csikorog. Egy félrehúzódó utcalámpa, |
| bozótos, merev arcba bámul. |
|
| Hogy mi élünk-e még, mint a fékcsikorgás, |
| már senki se kérdi önmagától, |
| csak mások halála kísért a lidérces tükrök mélyén, |
| csak a porcukorral fölitatható vér |
| s a térdig látható lábak távozása. |
|
| Egy behavazott golyót látok röpülni |
| ráérősen a homlokom felé, |
| lassítva száll, mint rajzfilmeken, van hát még időm! |
| Itt van előttem az egész éjjel, |
| a csipkeverő ég minden magassága, |
| a magára hagyott utcai hó, mely látni akarja |
| ma is, holnap is lábnyomomat. |
|
|
Napi halálommal
| Innék, babonából is innék érted, hogy meg ne halj, |
| csömörödésig vodkát, bort, |
| Vinné a Duna éjszakáimat, napjaimat, |
| árnyékomat, mint gyűrött zsákdarabot vinné a Duna, |
| elrongyolódott ingujjam ott lebegne |
| s én epe-sárga rózsákkal koccintgatva |
| napi halálommal váltanálak meg, egyetlenem, |
| gyógyító istent keresnék térdencsúszva. |
|
Azt hittem akkor
| Soha semmi mást nem akartam, |
| csak azt a zöld estét újra a faluvéggel: |
| hasaltam a májusi fűben veled, |
| a combodon a szoknya kissé fölhúzódott |
| és szálltak a cserebogarak fölöttünk gyanútlanul, |
| halálraítélt vendégei a mindenségnek |
| s én azt hittem akkor, visszafogad |
| a föld, a fák, a kitelelt káprázatok, |
| a veszteségeit megunt világ még visszafogad. |
|
Vers, jóakaróimhoz
| növesszek szakállt s egy meleg, asszonyi szobasarok |
| csöndjében gombostűt keressek, |
| gombostűt, amivel majd ölni is lehet. |
| Hát nem maradtam ott duruzsos szátok előtt! |
| a testem inkább vendégségbe vágyott: |
| sombokros hegyekbe, titkaitokba, fésületlen rózsák közé, |
| ahol váratlanul jön el az este, |
| és háborút üzenhet egy félszó vagy mosoly, |
| föltámadás, amit még nem ismerek. |
|
Az idegen
| Valaki jön, kopogtat, szállást keres, |
| de mint a robotember, mosolyogni is csak a kilincsre képes, |
| a sárgán virágzó szobaantennákra. |
| Motyogom neki: bocsásson meg, de épp halottunk van, |
| csöndben szeretnénk vele éjszakázni, |
| beszélni hozzá üres kenyér mellett és bor mellett, |
| s együtt lenni azzal az erdőzajjal, amit még ő is hallott. |
| Bólogat, de csak áll gyászom közepén idegenül, |
| pedig ő is a Föld szülöttje. |
|
Újtestámentumi sorok
|
a marokkal szájba tömhető jázminlevél. |
|
egy cserebogár szíve körül, |
|
és nincs ennél siratni valóbb lárma |
|
|
mert nekik nem kell elalvás előtt |
|
a világszínpad füstös drámája, |
|
az áldozataival eljátszogató tenger, |
|
elalusznak ők egyedül is a padokon, |
|
|
s a tömör káposztafejeket |
| csókolgatják a lucskos kertben, |
|
mintha elveszített családjukra |
|
találtak volna évek után. |
|
|
mert övék a másnap, az undorodás, |
|
az emlékezet bagolyszemében |
|
amelyből minden halálra odalátni, |
|
szétnyitva mellükön a rongying, |
|
mint elhalasztott kivégzésen. |
|
|
mert övék a törvénytelen hó |
|
mámora, a törvénytelen dacé, |
|
az égre föltántorgó mutatóujj |
|
mikor a józanok keze még mozdulatlan |
|
s a szentségtörőké is a föld felé csüng |
|
szalmasárgán, mint az akasztottaké. |
|
|
Levél, északról
|
Esteledik. A szél elült, a fák madarakat altatnak csöndben. Tó és sziget összébbhúzódik, mi lesz veled? Az utolsó komp is elment, én ittmaradok.
Egész nap nyár volt, egész nap verset írtam hozzád egy északi ország kövei között. Soronkint küldtem haza susogó hang-postával, hogy még lélegzetet se válthass más neszre, más ütemre.
Sokáig keringtünk egymás körül, évek múltak. Erdőket álmodtam közénk, elválasztó, nagy tisztásokat, de a fák levelei fölcsúsztak lassan az égboltra s te ott álltál előttem fedetlenül.
Most tán a szobádban állsz; a padlón szétszórt újságok, levert lepkék. Aludnál? sírnál inkább egyszemélyes estédben? nem is tudod. Megcsonkított melled fölé téved kezed s zavartan nézel oda, nem az én kezem jár-e otthon?
Ez az a késői óra, amikor már csak a félelmeidtől félek, semmi mástól. Gyönyörű vad vagy, akibe a halálos golyót belelőtték, de talpon maradt. Álmatlanságod itt bujkál most is a nagy vizekben – messziről altatnálak. Súgom a hátadnak: forrók a sziget kövei, mint a tomporod. Tenyerem ámul csak, hogy milyen forrók.
|
Amazonok fekete húga
| Tavasz jön, érzem orrcsontomban a sajgást, |
| a hányódó árvízi csokrok majd |
| szétázott újságpapír a téli ég is, |
|
| A hátam még havazik néha-néha |
| s észak felől a tarkómat vadludak kerülgetik, |
| de szemem, amely a havazásban |
| délen keresne már hajadnak tengerpartot. |
|
| Betegek voltunk, nagy pólyakötések |
| lekaszabolt melled fölött s derekam fölött, |
| a kard se vág nagyobb sebet egy közelharcban, |
| a halál görbülő kése sem, mint amekkorát |
| meg tudnánk mutatni most a nyíló égnek. |
|
| Vetkőzz le csakazértis, ha megáll veled szemben |
| a Nap. Mutasd meg csonkaságod |
| minden erdőben otthon voltunk, minden fűben, |
| amazonok fekete húga, emlékszik ránk a szél, |
| ott jár vállad körül, hajadat emelgeti. |
|
|
Éjszaka, otthon
| nagy lapulevél-talpakon Zámolyra szököm haza, |
|
bogár vitorlázik el a fejem fölött |
|
| A vályúnk teli van megöregedett vízzel, |
|
mint egy kirámolt mauzóleum, tárva-nyitva. |
|
| Ki néz itt körül éjszakánkint? |
|
ki hajtja rá a kútra a deszkaajtót? |
| Apám nehéz dunyhák alatt sorvad a házban, |
|
életem minden csöndje ott van. |
|
| Nagy, zajtalan ponyvákat teregetek a holdfényben szét, |
| hátha a halála is csak tévedés volt |
| és visszajön még az augusztusi fekete babot kicsépelni. |
| De csak a lúd kiált föl álmában |
| de csak egy siralomházi denevér |
|
|
A bokrokat figyeltem
| Háborús hírek este a rádióban |
| s a végtelent lezáró fasorban katonák – |
| Le se húnytam a szememet egész éjjel, |
| mintha egy elgázolt asszony holtteste mellett |
|
virrasztottam volna a rendőrségen. |
|
| Négyet ütött a szomszéd órája, mikor fölöltöztem |
| Az utcák dermedten hevertek még, |
| mint sárba lefektetett villanydúcok. |
| Erős kátrányszag émelyített. |
|
| A bokrokat figyeltem, mi történik? |
|
a horpadásokban összegyűlt, mocskos vizet, |
| s fejem sodródó árnyékát a tócsák fölött. |
|
|
mintha gödröt ásott volna |
|
valaki magának a fák közt, |
| csuklók mozogtak, göröngy huppant – – |
|
| Lehet, hogy újrakezdődik minden végítélet, letarolás? |
| és kezeken, halott szemgolyókon |
|
mint kiégett villanykörtén? |
|
|
Virrasszon velem a víz
|
Krassó Miklósnak, Angliába
| Fölébredek. Ott kint a tó |
| s egy idegen ország sötétsége. |
| Megfejthetetlen madársírás |
| mintha valakit gyilkolnának. |
|
| Szesztől nehéz a fejem s nehéz |
| magamtól is. Derékig meztelen |
| katonák futottak az imént álmomban, |
| szúrásra emelt vasvillával |
| fésülték át a borzas parkot. |
|
| Engem kerestek? Téged, a régi száműzöttet? |
| Már nem emlékszem. Egy kövön |
| vérfolt sötétlett. Arrébb egy föltaszított |
| viharlámpa. Sárral keveredett a láng |
| s ettől minden olyan véges volt, szégyentelen. |
|
| Aludnék bosszúból is: felejteném |
| európai álmomat, a hasonfekvők rémületét, |
| de csak motozok, téblábolok az idegen csöndben, |
| megengedem a csapot, folyjon a víz, |
| virrasszon velem reggelig. |
|
|
A tizedik este
| A jegenyék ma is leengedik |
| s talpig feketében a kertkapu páros dúca. |
|
|
verset írna egy haldoklóról. |
|
mintha egy haldokló írna verset. |
|
|
egy éjszakai gyorssal kéne robognom |
|
s követnem titkos küldetéssel |
|
a történelem néma átutazóját |
|
mit ír, milyen térképet rajzol |
| és közben nézni hosszan a karszti hegyek |
| de csak ülök magamban, falhoz támasztott háttal, |
|
mintha még nem volna vonat, |
| nem volna történelem, szorgalmas álom, |
| csak a te beomlott, beteg szemeid sötétednének a földön |
|
| Olyan a csönd, mintha valaki verset írna |
|
mintha egy haldokló írna verset. |
|
|
Aszályos, bibliai év
| Kiülök az ablakba, délután van. |
|
A tegnapi még? Vagy már a |
| Bokor lüktet a fal tövében, |
|
| Gyűrött, sárga mezőkre látok a |
| aszályos, bibliai év napórája jár körbe a tájon |
| némán nyúlik meg minden árnyék, |
| némán nyúlik meg, mint a holtak keze. |
|
| Szikár fácánok lépegetnek a hantok fölött. |
|
mintha fatojás koppanna ki belőlük |
| Véreres szemük idelátszik. |
|
| És kidudorodó pupillájukon ott látszom |
|
én is: bukdácsolva visznek |
|
a csörgő gazban, mintha kicsinyített |
| körös-körül mácsonyás nyár |
| s megrepedezett, pangó kutak. |
|
| Féregnek való idő, sutyorásszák a sejtelmesek. |
| Por tömi el a torkot, a fület, |
| a fák eleven levelét por húzza le. |
| Szomjan haldoklik a szó a szájban, |
| a celofán-ropogású levegőben. |
|
|
Várakozás
| Várok, magam se tudom, mire. |
| Elcsattog egy vonat a házad előtt |
| s katonák integetnek az ablakokból, |
| de szélben lobogó hajuk, mint a gyufaláng, elalszik. |
| Aztán minden ott folytatódik újra, |
| folytathatatlanul állt az idő. |
| Fák bámészkodnak a nyárban, |
| mint csalódott újságolvasók nagy ég alatt |
| idézi meg köztük a világ végét: |
| semmi mosolygás a lustán csapkodó farka mögött, |
| semmi szállást kereső vízözön, |
| és ganyédombok a délutánban. |
| Valami megtörtént már, valami, ami mégse jött el. |
| Valami, aminek szállni kéne |
| ahogy szavak, seregélyek s jajveszékelő |
| atlanti habok suhogtak valamikor |
| vagy a rovarszemeket is kiégető, |
| de csak egy kilúgozott galamb húz el |
|
Európai nyár
| Tomboló nyár, amerre járok. |
| Égő szalmakazlak emléke a szememben, |
|
| Európa: földre lehajló napraforgó, |
| körberöpüli sárgán egy darázs, |
| gótikus csipkék torlódnak meg a láthatáron, |
| háborús sebeket összerántó timsó |
| dombjai: föl-fölszikrázó, kristályos gyász |
| maradéka a vetkőztető városok fölött. |
|
| beton-száj Kelet felől. Villámló |
| s belülről is mintha csontba ágyazott |
| platina-eszmék égetnének: |
| föl, észak felé, Finnország |
|
a Nap mögött ott áll a Hold |
|
|
Emberek, ágak
| Teli van csönddel ez a nap, |
| teli van csönddel a világ, |
| rossz csönddel, nehéz csönddel, |
| mintha egy néma kakukk fészkelte volna fülembe magát. |
| Hiába suhorásznak fémes kamionok az éjszakában, |
| hiába lövöldöznek próbabábukra |
| vérengzésre készülő, titkos terroristák: |
| doboz-mindenség süketsége bujkál a hallójáratokban. |
| Tompák a vasgolyók is. A vonatok. Az álmok. |
| Erdők vergődnek hangtalanul: vasvillára |
| föltűzött, rongyos baglyok. |
| Talán meg kellene szeretnem valakit újra, |
| fapapucsa zaját a lépcsőházban |
| s hallgatnom ahogy a haja pattog, ha fésülködik. |
| s visszatérnének hozzám a hangok, |
| akár a sötéten sikkanó fecskék Afrikából, |
| a felhők Beethoven-haja alól a tavasz vállropogtatása |
| súgnák fülembe újra: voltunk és ismét leszünk: |
| emberek, ágak, susogó, édes nyelvek. |
|
|