A tizedik este, 1980

 

 

 

 

Rejtett önarckép

Cigánynak néztek? Rájuk hagytam.
Kunnak? spanyolnak? kistatárnak?
Metszett szemmel csak mosolyogtam:
röpdösött bennem egy madárhad.
Mert szárny is voltam és az ég is,
arcomon túli arc a kékben;
öklöm a Holdban: görcsös fétis,
dúlt néger-isten a mesékben.
Amit megéltem: az voltam én,
naponkint más jaj, más öröm,
a halál közelében nagy szél,
nyársuhanás és hóözön,
kihantolt hadseregek csontja
ott, ahol a kamillás rétek
emlékezve és undorodva
ágyús telekbe visszanéznek.
Bakonyerdő a vállaimnál,
Prága és Varsó homlokfénye,
ezeresztendős eső sétál
elém egy májusvégi éjben
s elázok benne, csontig ázok,
borzas pünkösdirózsás férfi,
vándor-arcom a másnapi szél
napos égboltra kicseréli.

 

 

 

Bölcsőhelyem, esőben

Tollászkodom, feketén tollászkodom,
nagy eső zuhog, minthogyha én hullanék,
villámlik felhős jobb karom s a szérűn
sújtottan ázik két árva kocsikerék.
Bölcsőhelyemre zene, vér
és megöregedett rozsda nyomul –
szép, hattyúnyakú ostornyelek körül
rég elporladt lovak párája úszkál
fehéren, gazdátlanul.
És sárba fekszik le minden tavaszom,
sárba fekszik le bogáncsos hajam,
hintám láncai kakascsontokkal hevernek egymélységben
s körték hullnak föléjük darazsasan.
S a fészer falán kezek, vasvellák árnya,
beleégve a vakolatba, mint hirosimai emberárny –
Takarodó szekerek most zöttyennek át más időbe,
himbálva poros ingemet
a görcsös rudalófán.
Valami most múlik el,
valami végleg elmúlt,
lapulevél alá ezer év gyöngye most gurul,
ingem, zsoltáraim, ökreim sziklafeje
ti is elmúltok bennem magammal együtt, múlhatatlanul.
Tollászkodom, feketén tollászkodom,
zuhog az eső, minthogyha én hullanék,
villámlik felhős jobb karom s a szérűn
sújtottan ázik két árva kocsikerék.

 

 

 

Megkívántam a bujdosást már

Ébredek, csupa hó az utca,
délre már csupa mocsok –
A kémények vén királyai
bagótól bűzlenek,
füstös a szív, füstös a torok.
Ragyognék,
de mint a téglabánat: vörös Nap,
vörös a fönti ködben.
Nincs kedvem vele vetélkedni –
Leszek inkább egy feketedő
fa gondolata, szem a szemekben,
csuromvér állathomlok
a bársonnyal bélelt kirakatban,
hisz túl sok a csőd úgyis naponta
s eljön valamennyi kísérteni,
korom-szmokingban,
halál-szmokingban,
benzinbe fulladt lepkével tenyerében;
eljön a csábos húsdaráló
maszkjában; rózsacsokrukat
különrepülő hozza!
Ha eljönnek, jöjjenek, akár a katasztrófa,
Csak ne én legyek mindig a bamba,
a zúzmarás ripacs, ki tüntet s ágál.
Megkívántam a bujdosást már
magam elől is napvilágnál.
A másnapot! A másnap fényét!
a hó hálóján fönnakadt kéz
szaggatását, mikor a csontban
a behavazott világűr fáj.

 

 

 

A csavargó elégiája

Nemcsak menni: elmenni kellett volna,
sóbánya-fényességű arccal
az egykedvűek poros menetéből kiszakadni
és kevesebbet hazudozni a testről,
ha már az örökélet is egynyári csak, mint a kapor.
Nemcsak sírni: siratni kellett volna
magamat, őszülő szeretőimet, siratni árulóimat,
a lassú züllést lombok közt, combok közt, nyíló szájban,
minden utcámat, ahol az éjfélutáni
mocskos esőkben is magammal háborúztam.
Hihettem egykor: nagy hinta leng fejemnél
méhekkel, városokkal, bodzavirágokkal föl-alá
s hogy az a villámló arc az égbolt ablakában az is az enyém.
Ha jó volt valami: ez a megvetni való képzelet volt a legjobb:
az útszéli istenülés sárban és levélszagban.

 

 

 

Barátom roncsolt arcképe

Ő csak azt tudja: kő van és kenyér,
szélverte hídláb, alvás és cigaretta,
csöngő, csöngetés, villamosút a havazásban,
tél és tavasz közt világűr-huzat.
Ő csak azt tudja: fehér a fehér
s hogy hétfők vannak és a semmi van,
ágyra sodródó féreg vagy levél,
falak, szögek, homályos kalapácsok.
Ő csak azt tudja: holnap zsibbadunk,
arcunk a sörtől megnyúlik, mint a lófej,
bársonyosul a száj, a citromos kocsonya
s ezer fülünk lesz egymást hallani.
Ő csak azt tudja: lobban a gyufa
s a hüvelykujj égni akar, égni a test,
vonszolja magát e tűz elől kocsmákon át,
el a temetőig, el a büdös ecetfák alá.

 

 

 

Amikor a cigarettáról leszoktam

Hetek óta tutulok,
tutulok és butulok.
Cigarettám eldobtam,
ott füstöl egy árokban.
Szipkám sárga madárcsont,
nem ér meg több karácsonyt.
Hogy én meddig élek még,
nem zümmögik méhecskék,
cigánydongó se dongja,
míg a hajam szagolja.
Füstös, kormos szerveim
fölött áll egy rozmaring
s hajladozik jobbra is,
hajladozik balra is.

 

 

 

A csongrádi Tisza-parton

Választott hazám ez a nyár,
ez a homok-ágyékú Tisza-part,
romló testemmel kifekszem ide mellé.
A sirálylaktanyák felől
lecsupaszított kiáltásokat hallani.
Halak s koravén rákok
iszkolnak fedezékbe.
Boldog vagyok, mert itt semmi se halhatatlan,
félelem és derű
együtt tenyészik még
a bokrok alján –
iszap vagyok
és víz vagyok,
eltűnt vadállatok maradék csírasejtje,
ha írnom kell, hát a vízre írok,
fuldokló falevélre –
szobra, utcája itt csak a bálványként fehérlő
madárcsontváznak van
s ünnepe is csak a párzó csigáknak,
emlékeiktől zöldül tovább a fű
s gomolyognak felém a hársak.
Fekszem, tisztulok. Dobog a földidő alattam,
az ős nász moraja
dobog föl újra –
nyárfa-pöhöly pilléz a sebes vízre,
mintha egy medve-isten szőre hullna.

 

 

 

A költészet agglegénye

Még a barátaim is azt susogják:
nem illek hozzád, költészet, kopjak le rólad,
te szépségkirálynő vagy,
egyszemélyben nagyszűz és kurva,
szempillád északnak röpül a szélben, mint vadludak,
én meg csak hajcsár vagyok
s nyakig sárosan caplatok utánad
a mostani tavaszban is.
Igaz, igaz: nincs utca, ház, mohával bélelt, álomi szálló,
ahol megvártál volna engem,
nincs város, ahol a tornyokra hulló
embervértől
megtántorulnál
s a karomba dőlnél falfehéren,
pedig futottam érted Varsótól Havannáig,
tankok, szaxofonok s lüktető, őrült mozik
emlékével, hogy megigézzelek,
de csak vas-fátyolod
s tenger-fátyolod csücskét láttam.
Egy félretaposott élet szégyenével
s dühével gondolok rád,
ha féltékenyen is, mégse vádlón:
kitakart, sötét ágyékodat mutogathatod, akinek akarod,
fölhevült combjaidról
silányabb fiúkat is a mennybe küldhetsz,
nekem már hársfavirág-szagod is elég,
s a levéleres égbolt, mit lélegzeted
arcomba kerget.

 

 

 

Fúj a szél

Hogy élek még – olyan ez nekem,
mint amikor először láttam a véremet elcsöppenni.
Állok a helyemen. Fáradt tőlem az égbolt,
de fúj a szél, mintha mellettem
lassú delfin úszna.

 

 

 

Éjszakai zene, valahonnan

Zene: űr nyelve,
kicsontozott beszéd,
honnan csobogsz hozzám
e megágyazott órán?
A Föld nappali rézcsöngői
már sarokba lökve bágyadoznak
s a holdbeli száj is csak a tücsköket
füttyenti elő.
Mintha távoli városok gerendája ropogna tűzben,
mintha fölhasadt emberbőrt csattogtatna a szél,
mintha kifosztott telefonfülkék oldalát
verné valaki ököllel
s éjféli kutyák víz alatt alvó arcokat ugatnának.
Vagy csak megvénült, páncélos diplomaták
közelednek a város felé,
sípoló mellel,
denevér-csordát terelve maguk előtt?

 

 

 

Földközelben

De jó, hogy lent maradtam,
orgonák, füvek egyszinten veletek,
eljár ide a szél közétek,
eljár az eső.
Talán már gép lettem volna rég,
ha följebb török,
farsangi műmosoly a felhők alatt,
madárban súlyos mélabú.
De jó, hogy lent maradtam:
a bozontos pünkösdirózsák között
Balassit látom kiterítve,
megalvadt vérét hangyák nyargalják körül.
Jó lovak, jó vitézek, jó halálok,
újra és újra elvérző őseim,
itt, földközelben,
még az emlékezet is hatalmasabb.
De jó, hogy lent maradtam:
az életem itt el nem avulhat soha,
szeret engem a por, a földi árnyék,
a hant hűsében zenélő bogár.

 

 

 

Trágárság és ibolyatűz

Most, most, amikor már
lemondtak rólad,
amikor már távozásodat is megszerették
s dülöngélni látnak az esők mögött,
most, most, amikor már
üresnek látszik mellkasod, mint faluszéli ház,
honnét az élők sorra kihaltak,
a sárban körös-körül tyúklábak emléke
s az égen sasoké,
most, most, amikor a kétségbeesett bűnözők helyett
simára lenyalt bűnözők kerülgetnek
s a kerti ünnepélyek
elpuhult szavaival szólnak hozzád,
most, most, amikor meghalni már
magad helyett is nehéz lenne,
odacsapódhatnál újra
a bátor őrültekhez,
akik bokrokat, nőket
szájon csókolnak váratlanul,
csak mert tavasz van,
csak mert a méhek
aranykort ígérnek a fakó testnek
s feszeng valami baljós kihívás a földben,
trágárság s ibolyatűz
a szemközti szemekben.

 

 

 

Picasso, bikával s nővel

Orosz János festménye
Azt mondják: rég halott már az a férfi
s fáradhatatlan jobb keze tokba zárva a föld alatt pihen.
Ha igaz a hír: mért jelenik meg mégis váratlanul
egy bika hátán s annyi, de annyi megunt kísérlet után
mért ő rabolja el Európát a jobbak elől?
Mert ő az a Don Juan, aki a diólevélnek is tudott udvarolni.
A tengert ringató ágyékoknak.
Mert ő az a poklokat járó mesterember,
aki a falra vetülő árnyékokból is
megteremti saját világosságát.
Virágvasárnap szőrös királya is lehetne szamárháton,
egyszál magában, de a megváltáshoz
neki a Nő is kellett, a megcsalható, az istenülő,
a narancsos húsú, véges asszony. Nézd, hogy öleli,
nézd, hogy tapad rá, tüzes nedvekkel a testét körülfollya.

 

 

 

Nagy László arcképe

Orosz János festménye
Mit akar, mit néz, mit fürkész ez az ember?
Valaki kakast nyakaz le baltával fényes délben
s őt nézi, őt, a hátsóudvari hóhért?
Vagy tán a boldog faleveleket vesézi?
Isten hűlt helyére tuskót gurítanak be nagy robajjal,
pihenni leülhetne,
de inkább nikotintól mérgezetten is rágyújt és állva marad:
a meggyfák alatt majd kipihenheti magát a csontváz.
Most szállta meg fejét a Tél:
a zene gyémánt-tankjai még ott mennydörögnek a háta mögött,
de ő zúzmarásan is másra figyel:
szavakat olvas le a galambcsőrről,
a messzi tulipán selymes cimpáiról,
szavakat az epilepsziás nyarak habzó szájáról
s nézzétek: Ady halott szemeit készül
szemével fölszaggatni –
Barátaim, most minden csönd,
minden visszatartott lélegzet övé legyen.

 

 

 

Az útra induló

Félórám van még az indulásig,
verset írok hozzád a vonatablak
hajnalodó mezőire: vár rám Franciaország
minden jázminja
s a liliomot evő kutyák a Notre Dame körül,
végigszaglásznak majd, ha megérzik rajtam illatodat.
A megkeseredett szökevények útját
könnyeid követeként járom végig:
bátyád szétporladt lábnyomában
alszom el majd egy este.
Ha sírsz, hát őt sirasd!
beárnyékolt fejében,
mint vasszilánk bolyong Magyarország
s az Orczy tér kutyáit hallja nyüszíteni
minden karácsony estén.
Elhullatott szavaiba
talán még Párizs kimosdatott utcáin is belebotlok,
sajtot eszem zsebből a földalattin,
hogy félszeg mozdulataimmal
húsz év után is megidézzem.
Mondják: az óceán harmonikázott neki napokon át,
mikor Európának esőben búcsút mondott.
Ha sírsz, hát őt sirasd!
Én elmegyek s visszajövök,
csak tudni akarom: fényesedhet-e torony nélküled?
vén paloták, szobrok és üvegszállók
magányából hiányzik-e mellőlem hajad?
hiányzik-e kezed
a mindennapi ébredésből?

 

 

 

Megkésett tüntetés egy francia bányászvárosban

Sára Sándornak

 
Fúj a szél, egész nap fúj a szél,
Saint-Étienne verebei fáznak,
beledideregnek ebbe a versbe is, amelyikkel magamat
kísértetem –
Utak, hófelhők, havak istene
hát ide is elhurcoltál!
Eszem a hideg narancsot a Prefektúra kőpalotája előtt,
a zolai szegények százesztendős szájával eszem.
Megkésett tüntetés ez,
jólesik mégis rágondolnom: a kék, piros neon-lepkék
verdesésében
én vagyok itt most a kétségbevonhatatlan kéz,
a száj mohósága,
a botokkal szétvert emlékezet;
a város nagyra nőtt feje vagyok:
hallom kikoppanni a rendőrgolyót a régi halottakból,
hallom a megvakult bányalovak
trappogását a kövek alatt.
A kivilágított, hosszú utcákon végig
valamennyi múltammal megjelenek,
valamennyi szegénységemmel, himnuszommal –
Arcom a kirakati szőrmék közelében elócskul, mint a zsák,
a megvásárolható tűzvészek fényében
megöregszik,
mégis valami győzelmes sajgást
viszek a közeledő este elé,
a bankok túlfűtött anyaméhe előtt
átfázott, makacs testet,
mint aki egyenesen a föld alól jön,
horpadt cinklavórok és csontok közül.

 

 

 

Kátránypecsét

Elmúlt karácsony, elmúlt újév,
el a parázna hosszú napok
Vízkereszt és Gyertyaszentelő között.
Erőtlen havazások lankasztották a kedvemet.
Ültem csak s vártam a versre, de térdeim, mint a meddőhányók,
omladoztak.
Esténkint néha föltettem egy lemezt a szélviharról
és hallgattam a jegenyék üvöltözését, levélsírást
s már-már elkezdtem én is ordítani:
hagyjatok, eresszetek, boldog a szél, igazabb nálam,
síró vasvödröt kóvályogtat a szívem fölött
s nem akarom, nem akarom!
De mintha valaki kátránypecsétet ütött volna a számra,
csak ültem némán.

 

 

 

Hó emléke

Néha meggondolja magát a tél
és havazni kezd,
sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne,
nem éri meg a holnapot.
Legjobb ilyenkor kikapcsolni telefont, ajtócsengőt,
bort forralni a kályhán,
belelapozni elmúlt levelekbe
s úgy nézni vissza az életemre is,
mintha nem történt volna meg.
Mintha nem nézett volna rám ágyú se, parázna szem se,
elrongyolódott kézfejek nem nyúltak volna kezemért,
és minden, ami politika volt, szerelem, harangzúgás,
óceáni távlatban újra várna –
Legjobb ilyenkor elképzelni,
hogy sírhatok még elveszett fejem után,
ágyak, féltestek s borzas vánkosok fölé
szél hajt be orgonákat
s az utolsó földi ítélkezésen
ott állhatok majd jó társak oldalán
könnyű ingben, könnyű kabátban,
túl füstön, kocsmákon, temetőkön,
egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve,
fejemben hó emléke,
hó, hó, mintha egy katedrális vakolata
hullna csöndben.

 

 

 

Betegágyon

Itt marad ma is a kéz, a láb,
a kizökkent gerinc,
idenyomorodva az ágyra,
mintha ismeretlen tettesek
baltát vágtak volna két csigolyám közé –
A havas kórháztető
csatornájába belefagyva
itt marad minden pillantásom,
ingem, cipőm morfiumos mámorban itt marad,
de lélegzetem
a korareggeli rigókkal megszökik –
Madár-postakocsi száguld vele a zúzos erdőn,
madár-postakocsi, falut és várost
kikerülve –
Hihetem magam sóhajnak újra,
testetlen hangnak, szónak,
a tűz leheletének,
alattam kút és kereszt, keresztút, vaddisznónyom,
nyári szerelmeim
eltetvesedett fekhelyei
s föntről, északról Van Gogh tűzvészben álló
arca bámul,
eszelős, zöld szemén át
egy hópehely keres utat,
húzok utána, mintha a Föld téli képzelete
szöktetne magam elől,
röntgen-kék derengésen át,
messzire, ahol a test már
nem emlékezik önmagára,
fájdalmait elunva
világszerelemre vágyik,
havazó, fojtott őrületre
s ha kiált végül,
vadludak hangján kiált.

 

 

 

Sötétségből sötéten

Jövök tőled, az árokpart csupa zúzmara,
kísér az úton hazafelé Rákoskeresztúr minden varjúja,
megveszekedett népség, körülcigánykodják az autómat,
visongnak, elém vágnak, nem akarják, hogy rád gondoljak.
Pedig ha tudnák, hogy karórám ma is ott maradt ágyad mellett,
abbahagynák ezt a ricsajos nászkíséretet, durva heccet,
hiszen kifakult csuklómról is te jutsz eszembe holnapig,
a déli híradásról s a könyvekről, melyekben a múlt századi hó megállás nélkül havazik,
s az időtlen múzeumi kertben, a kőkoporsók faragott női előtt
is téged látlak csak hajuldozni: igazítod el otthon a lepedőt,
csípőd előredől, hajad az ágyra zuhog –
afrikás tomporodtól rohanásaim közben se szabadulok.
És jöhetnének rám kormoránok, egyenlítői vércsék, sasok,
a szárnyrések közt is látnám, mikor a szoknyád kikapcsolod
s a nagy madarak haláltánca mögül is előfeketedne szemed,
ahogy a sötétségből sötéten rám emeled.

 

 

 

Talán az elégiák

Talán az elégiák rontottak meg,
s a lassan lebegő, céda madarak,
mert elhittem nekik, hogy a nevemmel terhes égbolt alatt is
hosszan élhetek, hosszan.
A lusta, nagy vizeket is ezért szerettem mindig,
rönköt cipeltek, öngyilkos lepkét, vitték aznapi életemet,
de tudtam: marad még másik tíz arcom az éjszakának,
tíz halálom a másnapi földnek.
Az éjféli villanyoltások után
a végtelent még ma is elérem,
el a kezemmel is, de mintha már csak elszállni készülő
diólevelet érintenék;
egy nő hideg combját, aki hétköznap is
szemfedőbe öltözne föl.
Időtlen órák s időtlen évek közül
így csúszok vissza újra a testem idejébe
s oly üdvözülten, mint aki álmában vérzik el
s még mosolyog is, fél arca takarásban.

 

 

 

Délutáni kávé

Megiszom a délutáni kávét
s maradék óráimat megszámolom;
a bronzvörös, nyugati háztetők fölé
a galambok utoljára még kisuhognak,
mintha az elszaporodott múzsák
divatbemutatója most kezdődne.
Pedig csak a megunt szárnyalások órája közeledik,
a fecske hazaröpül,
a varjú hazaröpül,
a ragadozó sóhajok hazaröpülnek
s tehozzád én, hogy a levegőég magas útja
ma se maradjon bejáratlan.
Most indulnak haza
a munkátlan, hűvös próféták is,
most éri el őket a menetrend szerinti mélabú,
kémények, lombok és esti hírek
hiába tömörülnek,
megjósolhatatlan az éj, megjósolhatatlan a másnap.
Lehet, hogy öldöklésről álmodom ma is újra
és viszem haza a halált,
mint aki játékot visz a gyerekének,
pedig milyen nehéz kieszelni egyetlen tompa golyót is,
gazdátlan kézfejet a sárban,
vérrel befröcskölt kamrafalat.

 

 

 

Mire vége a napnak

Korán lefekszem,
mint aki nem kíváncsi a csillagokra,
sem a hold-emberek akváriumi lebegésére
az esti híradóban –
Heverhetnének akár üres fémdobozok is az égen.
Mire vége a napnak, elfáradnak bennem a csodák
és elhidegülnek. Isten helyett is
kiöregedett bűvészekre gondolok,
akik ülnek sötét kalapjaik előtt,
de már csak
agonizáló nyulakat húznak elő.
Ha magam vagyok esténkint, gyufaszálakat gyújtogatok
s elnézem, hogy a lángok rövid élete
fölragyogtatja ujjaimat
s barátom erős kézfogásának emlékét tenyeremben,
aki ágyában is úgy halt meg,
mintha utcai harcban.
Talán öregszem, talán csak súlyosodom,
talán csak készülök megszeretni magamat utoljára
mindem világi susogásért,
vizek, falevelek álmáért,
melyet naponta végigálmodtam én is.

 

 

 

Szóljon a csörgődob

Elálmosodom a vers fölött,
magam fölött,
mintha vasárnap délután volna már hetek óta
s az ég kifordult szemefehérjét
nézném csak egyfolytában.
Készül esni a hó, megszólalni a telefonom,
az imbolygó tetőantennáról lezuhanni
az elgémberedett galamb,
de a világűr fáradt képzeletében
most ez a zuhanás is félbemarad.
Bekapcsolom a rádiót, a múltat,
az emlékek mennyezetlámpáit: hadd zúduljon
felém egy zöld rét
félrebillenő lepkékkel a Vértes alól
s Havanna vörös felhői mögül egy hosszú füttyszó.
Életet, zajt, sírást akarok egyszerre több időből,
a tökéletlenség szörnyű lármáját vagy bármit,
amitől a dobhártya megszégyenül;
házasságtörő testeket s országokat,
hogy amit újra megszeretek, csak a világgal múlhasson el.
Nincs szakállam, hatalmam, öngyilkosjelölt se vagyok,
a régi haláltánc-muzsikát mégis elhívom vendégségbe,
szóljon a csörgődob, a csiklandós csontváz-zene,
remegni, borzongani szeretnék
mint a meghajszolt lovak.

 

 

 

Menekülő katona, 1944

Csörgött a szalma, mint a jégdió,
mikor a lovak fölugortak –
Lövés. Egy arc futott az istállóablak
mezőibe s lüktetve megállt.
A menekülő még láthatta magát egy pillanatra
az ólak szennyes zűrzavara közt,
dögcédulája helyén fényes mellcsont.
Halálfélelmében szinte már állat volt szegény:
gyulladt orrcimpái füstölögnek
s fölrepedt húsa alól
a láz vörös sörénye buggyant elő –
Disznók horkantak tőle s kavarogtak,
de ő már nem volt sehol: vadló-lábakkal
ugrott a palánknak,
patát villantva hónak és halálnak.

 

 

 

Fehérség

A lehunyt szemek mögött mennyi hó,
mennyi körtefavirág!
Fehéredik a múlt: az elszórt katonasírok fölölt
mennyi hiábavaló menyasszonyi koszorú fehéredik.

 

 

 

A régi szerető búcsúztatása

Giliszták s lucskos favirágok a kövezeten.
Tavasz szeplői: tócsák –
Ma árverezik el szemedet,
szádból a cseresznyeízt,
derekadról a szoknyát.
Ma ütnek rá a döndülő gongra
s fekete tölcséren át
ma csattan föl a hang: Üzlet a húsra! a húsodra!
 
Senki többet?
 
   Üzlet
a húszesztendős tűzre!
 
Türelmetlen ágyékod
már billen is át
a láthatáron
s magnézium-égen
utolsót villámlik még a hajtűd és kihuny.
A testedre írt versek is kihunynak,
a tavasz kézírása
körbejárható csípődről.
S az édes bűnt,
amit velem is annyiszor megosztottál
már hajtja,
már hajtja, tereli maga előtt
egy paradicsomi futózápor.
Fölvirágzott, nyugati kocsik visznek
lágy Európa fekhelye felé.
Orrfacsaró szerelemszagban
búcsúztatnak a habos utcák,
a Halászbástya fakó csipkéi
búcsúztatnak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Integetek,
mért is ne integetnék – –

 

 

 

Vers két nőhöz, egy időben

Jöttök, csöngettek,
egymás kezébe adva a kilincset.
Te szőkén s gyászfeketében,
ő kimarjult, kék farmerszoknyában,
mint aki csuromvizes hetek után
egész májusban egy dombtetőn szárítkozott.
Veled az erdő is jön, a temető is,
országok, eltitkolt érzékiséggel,
a méz,
a méz, a káromkodás,
a káromkodás,a méz, az alkohol fojtott anarchiája
s őrült muslica-bandák
s őrült muslica-bandák hopszaszáznak a fejed fölött.
S nincs tél, ha jössz, nincs nyár,
csak láz van a bordákon belül, nagy kékség
és vetkőző szavak a szájban.
Ő meg csak betoppan mindig,
mint aki jó hírrel jön,
mintha saját magától hozna üzenetet.
A szempillája: fekete sás,
csípője körül egyszerre két tavasz
és ha mosolyra nyílik meg a szája: mintha egy
fehér vonat
futna el hangtalanul.
Jöttök, csöngettek, egymásra nevetgélve,
nem is gyanítva, ki a másik:
barát-e?
barát-e? barátnő-e?
 
álmok takarítónője?
hisz arcotokat csak én fordítom önzően szembe,
én játszom titkon a kezetekkel is
egy ágyban,
 
egy időben
 
egy hiányban –
a világ kiszáradt gödreiből is
én nevetek föl külön-külön a kedvetekért
s nem szomorít, hogy kárhozat ez:
a halálomban megoszthatatlan
leszek úgyis.

 

 

 

Téli alvásomból

 
Téli alvásomból valaki riaszt.
 
Bot kopog?
 
   Cipősarok?
 
Vagy a sütkérező házfalnak
 
vágódott neki egy galamb?
 
   Álmomban vonat dohogott hósáncok között,
 
valaki leugrott róla
 
s a nevemet kiáltotta többször is,
 
  de elmúlt a nap
 
és én nem értem meg aznap az estét.
 
   Talán a hóban veszteglő vonat
 
érkezik megkésve most az ablakom alá?
 
  s rajta a húsos, szégyentelen nő,
 
a mézezett-nyelvű, nagy parázna?
 
   Ó mennyi ágy tavasza múlott el a csípője fölött,
 
mennyi víz, mennyi Balaton, mennyi égbolt!
Ha hozzáértem, mint aki kezével zenét tapint.
 
  Szégyelltem hosszú, érzéki sikolyait
 
  a szomszédok előtt,
 
de szégyenemben is hallani akartam újra
 
s tudni, hogy bűnös vagyok, veszendő vagyok,
 
hogy balták hasogatják
 
fejem körül a napsütést,
 
ha vele járok –
Ő jön kopogva ismét évek után?
 
szeme fájdalmas tűszúrás, de morfiumos,
 
hallom előre
 
a függönykarikák sikkanását fényes délben,
 
mert ő homályt akar,
 
homályt, világhódító sugdosódást,
 
fogán az őszirózsák kesernyés ízével,
 
bálozók éhes mosolyával.

 

 

 

Hozsánna, rózsák

Szedelőzködjünk, vérünk elfolyt,
ami igaz volt: hasztalan volt,
ami élet volt s fájdalom volt:
az ég süket fülein átfolyt.
Selyemharisnyák többet értek,
ha megpörkölte őket az ének,
a kamillával leöntött dombok,
ha mögöttük egy konty leomlott.
Évek, éveim, jobb lett volna
térdig járni a virágporban,
szeszpalotákban ferdén állni,
Magyarországot ködben látni,
ködben, hó mögött, hideg este,
lámpa-szemű macskákat lesve,
zenebonázni vagy csak bőgni,
hóban vérfoltot örökölni.
Jobb lett volna magamat lánggal
etetnem s nem politikával –
Hozsánna, rózsák, ti nagyfejű
virág-kutyák s hozsánna, tetűk!
támadjatok rám s marjatok vadul,
hadd nyögjek én is halhatatlanul,
sírjak, nyüszítsek, mint aki kihal,
számon a vihar zsoltáraival.

 

 

 

Zörög éjjel a mák

Zörög éjjel a mák:
a lelkiismeretem fölriad rá: végül is elhagytalak.
Nyár van azóta is, nyár van már évek óta
 
s te egyedül élsz,
 
egyedül a ketreces házban.
Nem szól senki se hozzád: igazítsd meg a kendőd,
mert eljöhet még a világ érted.
Iszol, ha sírnod kéne,
iszol, ha névnapod jön,
iszol, ha elsötétített combokat látsz
 
összefonódni titkos ágyban
s az esők, mint a végtelenség foszló fércei eléd lógnak.
Mindegy már, mi történt s hogyan történt:
a tőled ellopott öröklétemet
eltékozoltam hanyagul;
a családom most: bicska és kenyér,
zöld fák országa
a fejem körül
s egy halállal eljegyzett nő édessége –
Velük vagyok,
 
ha nálad keres a bodzaillat,
az ablakmosónak álcázott titkosrendőr,
velük vagyok s te már csak özvegyem vagy.

 

 

 

Körbe-körbe

 
Micsoda bőség a szavakban, barátaim!
Micsoda hang-köpenyek suhogása fülközelben és vég nélküli
ordítozás a városokból! Rádiózajban alszom el, rádiózajban
ébredek. Már a falakból s a csillagokból is beszéd hallik,
már a vadkörte közepéből is szónokok morognak fanyar hangon:
megadjuk, visszavesszük, eltöröljük! S maholnap megtanulnak
fecsegni a fák s a hangtalan csigabigák is, akár a kisebesedő
szájú papagájok. Papírrá változnak az erdők és beszél a
papír. Beszél, beszél s mi másról, mint az erdőkről, melyek
papírrá kárhoznak észrevétlen. És jár körbe-körbe a végtelen
mondat, keresi önmaga végét, de nem találja.

 

 

 

Lámpák és öklök elé

 
Hogy mit kell nekünk még elviselnünk, a kiéhezett
jósok sem tudják. Lehet, hogy egy napon már senki se
marad a közelünkben, csak a bőröndjeink, csak a hajszálaink,
csak bevetetlen ágyunk a napsütésben.
 
A könyveink nagyon okosak lesznek, mint a sértetlenül
kihantolt sírleletek. Írva áll bennük a jóváhagyatlan élet
eposza: a pünkösdi seregszemlék napiparancsa vérbetűkkel,
 
az esők verse,
 
az emberárulás verse,
 
a versben megromlott világ verse,
de mindez oly túlvilágian messzi lesz már,
mintha egy hangyát néznénk a szakadékban.
 
Lehet, hogy nyár lesz,
 
lehet, hogy dohánysárga ősz,
 
gesztenye kopog a padra s a szomszéd házból
 
egy megőszült háború zokog föl női hangon
 
s egyszerre, mint a fantom-fájdalom,
 
sajogni kezd az életünk hiánya,
 
a szerelem, mint a lefűrészelt jobb láb
 
s elmennénk már egy kihallgatásra is boldogan,
 
lámpák és öklök elé.

 

 

 

Azt mondja ez a vers

 
Azt mondja ez a vers, amit az eső szeretne, amikor
átfut a város fölött s ferdén bever az ablakokba. Azt
mondja ez a vers, amit az elveszettnek hitt zokogások.
 
Vágtat a szélben a fű, mint a könnyűlovasság egy régi
háborúban. Azt mondja ez a vers, amit az áthevült lópaták
dobogtak ki a halál előtt. Remeg ma is az emberevő föld,
remeg a szívem.
 
Elmúlik életem, akár a gyönge hangyáké a hadszíntéren.
A páncélos, mozgó hazugságok hátáról visszapattannak a
kövek, a golyók, gyermeki, dühödt kiáltásaim – így múlok el!
Azt mondja ez a vers, amit az elmúlás szeretne, bokrok,
őrültek s halott barátok megdagadt gégefője. Azt mondja,
amit a fölhatalmazott száj se mondhat közel egy másik
szájhoz, közel egy végtelen estéhez, mikor az újságok
szárazon zörögnek le az asztal alá, szépségkirálynőkkel,
dúlt városokkal s unott merénylők arcával a vacsora-morzsák
közül. Azt mondja, amit az áldozatok s kifosztott szeretők
magukban eljajgatnak, megsárgulva az időtől, mint a halál
kicsépelt szalmáján a katonák. Nézd csak! az asztalon
maradt konyakospoharakból macskák isznak. Azt mondja ez
a vers, amit a macskaszemek, amit a földre zuppanó, körmös
mancsok, amikor ellépegetnek zajtalanul az éjféli dombtető
felé.

 

 

 

Téli este

Elnéptelenedik estére a város.
Tanúk nélkül, magányosan esik a hó.
Mindenki az ismeretlen gyilkos
lábanyomát
lesi a képernyő fehér hamujában.
Zene szól. Fék csikorog. Egy félrehúzódó utcalámpa,
mint a farkas szeme,
bozótos, merev arcba bámul.
Hogy mi élünk-e még, mint a fékcsikorgás,
már senki se kérdi önmagától,
csak mások halála kísért a lidérces tükrök mélyén,
csak a porcukorral fölitatható vér
s a térdig látható lábak távozása.
Egy behavazott golyót látok röpülni
ráérősen a homlokom felé,
lassítva száll, mint rajzfilmeken, van hát még időm!
Itt van előttem az egész éjjel,
a csipkeverő ég minden magassága,
a magára hagyott utcai hó, mely látni akarja
ma is, holnap is lábnyomomat.

 

 

 

Napi halálommal

Innék, babonából is innék érted, hogy meg ne halj,
csömörödésig vodkát, bort,
paprika-mérgű szeszeket.
Vinné a Duna éjszakáimat, napjaimat,
árnyékomat, mint gyűrött zsákdarabot vinné a Duna,
elrongyolódott ingujjam ott lebegne
a parti bokrokon
s én epe-sárga rózsákkal koccintgatva
napi halálommal váltanálak meg, egyetlenem,
beborult sejtjeidnek
gyógyító istent keresnék térdencsúszva.

 

 

 

Azt hittem akkor

Soha semmi mást nem akartam,
csak azt a zöld estét újra a faluvéggel:
hasaltam a májusi fűben veled,
a combodon a szoknya kissé fölhúzódott
és szálltak a cserebogarak fölöttünk gyanútlanul,
halálraítélt vendégei a mindenségnek
s én azt hittem akkor, visszafogad
a világ újra,
a föld, a fák, a kitelelt káprázatok,
a veszteségeit megunt világ még visszafogad.

 

 

 

Vers, jóakaróimhoz

Akartátok: csituljak el,
növesszek szakállt s egy meleg, asszonyi szobasarok
csöndjében gombostűt keressek,
gombostűt, amivel majd ölni is lehet.
Hát nem maradtam ott duruzsos szátok előtt!
a testem inkább vendégségbe vágyott:
sombokros hegyekbe, titkaitokba, fésületlen rózsák közé,
ahol váratlanul jön el az este,
jön el a sírás,
és háborút üzenhet egy félszó vagy mosoly,
de mindig van másnap,
hóharmat, szél,
föltámadás, amit még nem ismerek.

 

 

 

Az idegen

Valaki jön, kopogtat, szállást keres,
de mint a robotember, mosolyogni is csak a kilincsre képes,
a sárgán virágzó szobaantennákra.
Motyogom neki: bocsásson meg, de épp halottunk van,
csöndben szeretnénk vele éjszakázni,
beszélni hozzá üres kenyér mellett és bor mellett,
s együtt lenni azzal az erdőzajjal, amit még ő is hallott.
Bólogat, de csak áll gyászom közepén idegenül,
pedig ő is a Föld szülöttje.

 

 

 

Újtestámentumi sorok

Boldogok a részegek,
 
mert övék a tavaszi sár,
 
a tavaszi mocsok,
 
a marokkal szájba tömhető jázminlevél.
Dong-bong a világegyetem
 
egy cserebogár szíve körül,
 
övék e lomha dongás
 
és nincs ennél siratni valóbb lárma
 
a kerek földön.
Boldogok a részegek,
 
mert nekik nem kell elalvás előtt
 
a világszínpad füstös drámája,
 
a mindennapi rom,
 
az áldozataival eljátszogató tenger,
 
nem kell a bársonypárnán
 
virrasztó aranyérem,
 
elalusznak ők egyedül is a padokon,
 
a tegnapi sírok között.
Boldogok a részegek,
 
lebegnek fától fáig,
 
májusból őszi zúzmarába
 
s a tömör káposztafejeket
csókolgatják a lucskos kertben,
 
mintha elveszített családjukra
 
találtak volna évek után.
Boldogok a részegek,
 
mert övék a másnap, az undorodás,
 
az emlékezet bagolyszemében
 
az a sárga örvény,
 
amelyből minden halálra odalátni,
 
szétnyitva mellükön a rongying,
 
mint elhalasztott kivégzésen.
Boldogok a részegek,
 
mert övék a törvénytelen hó
 
mámora, a törvénytelen dacé,
 
az égre föltántorgó mutatóujj
 
baljós próféciája,
 
mikor a józanok keze még mozdulatlan
 
s a szentségtörőké is a föld felé csüng
 
szalmasárgán, mint az akasztottaké.

 

 

 

Levél, északról

Esteledik. A szél elült, a fák madarakat altatnak csöndben. Tó és sziget összébbhúzódik, mi lesz veled? Az utolsó komp is elment, én ittmaradok.

Egész nap nyár volt, egész nap verset írtam hozzád egy északi ország kövei között. Soronkint küldtem haza susogó hang-postával, hogy még lélegzetet se válthass más neszre, más ütemre.

Sokáig keringtünk egymás körül, évek múltak. Erdőket álmodtam közénk, elválasztó, nagy tisztásokat, de a fák levelei fölcsúsztak lassan az égboltra s te ott álltál előttem fedetlenül.

Most tán a szobádban állsz; a padlón szétszórt újságok, levert lepkék. Aludnál? sírnál inkább egyszemélyes estédben? nem is tudod. Megcsonkított melled fölé téved kezed s zavartan nézel oda, nem az én kezem jár-e otthon?

Ez az a késői óra, amikor már csak a félelmeidtől félek, semmi mástól. Gyönyörű vad vagy, akibe a halálos golyót belelőtték, de talpon maradt. Álmatlanságod itt bujkál most is a nagy vizekben – messziről altatnálak. Súgom a hátadnak: forrók a sziget kövei, mint a tomporod. Tenyerem ámul csak, hogy milyen forrók.

 

 

 

Amazonok fekete húga

Tavasz jön, érzem orrcsontomban a sajgást,
a hányódó árvízi csokrok majd
a szemétre kerülnek;
szétázott újságpapír a téli ég is,
olvasatlanul odakerül.
A hátam még havazik néha-néha
s észak felől a tarkómat vadludak kerülgetik,
de szemem, amely a havazásban
sokáig utánad járt,
délen keresne már hajadnak tengerpartot.
Betegek voltunk, nagy pólyakötések
lekaszabolt melled fölött s derekam fölött,
a kard se vág nagyobb sebet egy közelharcban,
a halál görbülő kése sem, mint amekkorát
meg tudnánk mutatni most a nyíló égnek.
Vetkőzz le csakazértis, ha megáll veled szemben
a Nap. Mutasd meg csonkaságod
az első zöld levélnek,
minden erdőben otthon voltunk, minden fűben,
amazonok fekete húga, emlékszik ránk a szél,
ott jár vállad körül, hajadat emelgeti.

 

 

 

Éjszaka, otthon

Kerek a Hold ma,
 
nem alszom éjjel,
nagy lapulevél-talpakon Zámolyra szököm haza,
 
bogár vitorlázik el a fejem fölött
 
s kutya ugat.
A vályúnk teli van megöregedett vízzel,
 
teli van árnyékommal
 
s az istálló,
 
mint egy kirámolt mauzóleum, tárva-nyitva.
Ki néz itt körül éjszakánkint?
 
  s lefekvés előtt
 
ki hajtja rá a kútra a deszkaajtót?
Apám nehéz dunyhák alatt sorvad a házban,
anyám a temetőben.
 
Fejénél ott az erdő,
 
  életem minden csöndje ott van.
Nagy, zajtalan ponyvákat teregetek a holdfényben szét,
hátha a halála is csak tévedés volt
és visszajön még az augusztusi fekete babot kicsépelni.
De csak a lúd kiált föl álmában
gyászos hangon,
de csak egy siralomházi denevér
 
sodorja le a kútról
 
az üres bádogkannát.

 

 

 

A bokrokat figyeltem

Háborús hírek este a rádióban
s a végtelent lezáró fasorban katonák –
Le se húnytam a szememet egész éjjel,
mintha egy elgázolt asszony holtteste mellett
 
virrasztottam volna a rendőrségen.
Négyet ütött a szomszéd órája, mikor fölöltöztem
 
és céltalan elindultam.
Az utcák dermedten hevertek még,
mint sárba lefektetett villanydúcok.
Erős kátrányszag émelyített.
A bokrokat figyeltem, mi történik?
 
az ablakokat,
 
a horpadásokban összegyűlt, mocskos vizet,
s fejem sodródó árnyékát a tócsák fölött.
A szemközti parkban
 
mintha gödröt ásott volna
 
valaki magának a fák közt,
csuklók mozogtak, göröngy huppant – –
Lehet, hogy újrakezdődik minden végítélet, letarolás?
és kezeken, halott szemgolyókon
 
legyek sétálnak majd,
 
mint kiégett villanykörtén?

 

 

 

Virrasszon velem a víz

Krassó Miklósnak, Angliába

 
Fölébredek. Ott kint a tó
s egy idegen ország sötétsége.
Megfejthetetlen madársírás
a bokrok alatt,
mintha valakit gyilkolnának.
Szesztől nehéz a fejem s nehéz
magamtól is. Derékig meztelen
katonák futottak az imént álmomban,
szúrásra emelt vasvillával
fésülték át a borzas parkot.
Engem kerestek? Téged, a régi száműzöttet?
Már nem emlékszem. Egy kövön
vérfolt sötétlett. Arrébb egy föltaszított
viharlámpa. Sárral keveredett a láng
s ettől minden olyan véges volt, szégyentelen.
Aludnék bosszúból is: felejteném
európai álmomat, a hasonfekvők rémületét,
de csak motozok, téblábolok az idegen csöndben,
megengedem a csapot, folyjon a víz,
virrasszon velem reggelig.

 

 

 

A tizedik este

Este van újra,
 
már a tizedik este.
A jegenyék ma is leengedik
 
a hajukat éjszakára
s talpig feketében a kertkapu páros dúca.
Olyan a csönd,
 
mintha valaki
 
verset írna egy haldoklóról.
Olyan a csönd,
 
mintha egy haldokló írna verset.
Valahol most
 
egy éjszakai gyorssal kéne robognom
 
Belgrád és Fiume között
 
s követnem titkos küldetéssel
 
a történelem néma átutazóját
 
a halál-fésülte tájon:
 
mit ír, milyen térképet rajzol
 
egy újabb szenvedéshez
és közben nézni hosszan a karszti hegyek
 
Fekete madonnaképét,
de csak ülök magamban, falhoz támasztott háttal,
 
mintha még nem volna vonat,
nem volna történelem, szorgalmas álom,
csak a te beomlott, beteg szemeid sötétednének a földön
mind a négy égtáj felől.
Este van újra,
 
már a tizedik este.
Olyan a csönd, mintha valaki verset írna
 
egy haldoklóról.
Olyan a csönd,
 
mintha egy haldokló írna verset.

 

 

 

Aszályos, bibliai év

Kiülök az ablakba, délután van.
 
A tegnapi még? Vagy már a
 
holnaputáni délután?
Bokor lüktet a fal tövében,
 
akár a gyíktorok.
Gyűrött, sárga mezőkre látok a
 
dombokon túl:
aszályos, bibliai év napórája jár körbe a tájon
 
egykedvűen,
némán nyúlik meg minden árnyék,
némán nyúlik meg, mint a holtak keze.
Szikár fácánok lépegetnek a hantok fölött.
 
Megállnak,
 
fölsikoltanak,
 
mintha fatojás koppanna ki belőlük
a repecskes földre.
Véreres szemük idelátszik.
És kidudorodó pupillájukon ott látszom
 
én is: bukdácsolva visznek
 
a csörgő gazban, mintha kicsinyített
üveghintóban ülnék,
körös-körül mácsonyás nyár
s megrepedezett, pangó kutak.
Féregnek való idő, sutyorásszák a sejtelmesek.
Por tömi el a torkot, a fület,
a fák eleven levelét por húzza le.
Szomjan haldoklik a szó a szájban,
a celofán-ropogású levegőben.

 

 

 

Várakozás

Várok, magam se tudom, mire.
Elcsattog egy vonat a házad előtt
s katonák integetnek az ablakokból,
de szélben lobogó hajuk, mint a gyufaláng, elalszik.
Aztán minden ott folytatódik újra,
ahol már az előbb is
folytathatatlanul állt az idő.
Fák bámészkodnak a nyárban,
mint csalódott újságolvasók nagy ég alatt
s egy kérődző tehén
idézi meg köztük a világ végét:
semmi vér;
semmi tűz,
semmi mosolygás a lustán csapkodó farka mögött,
semmi szállást kereső vízözön,
csak elszaporodó legyek,
pestises bokrok
és ganyédombok a délutánban.
Valami megtörtént már, valami, ami mégse jött el.
Valami, aminek szállni kéne
a homlokom felé,
ahogy szavak, seregélyek s jajveszékelő
atlanti habok suhogtak valamikor
vagy a rovarszemeket is kiégető,
háborús tüzek,
de csak egy kilúgozott galamb húz el
ferdén az arcom előtt.

 

 

 

Európai nyár

Fény,
Fény, fény,
fény,Fény, napok óta.
Tomboló nyár, amerre járok.
Égő szalmakazlak emléke a szememben,
pokoltűzön piruló Róma,
lángvörös pápák,
 
tikkadt szobor-királyok.
Európa: földre lehajló napraforgó,
körberöpüli sárgán egy darázs,
gótikus csipkék torlódnak meg a láthatáron,
háborús sebeket összerántó timsó
dombjai: föl-fölszikrázó, kristályos gyász
maradéka a vetkőztető városok fölött.
Kemence-száj lehel rám
Nyugat felől,
beton-száj Kelet felől. Villámló
drótok sütnek,
 
dísztárcsák,
 
tükrök,
 
áthevült küllők
s belülről is mintha csontba ágyazott
platina-eszmék égetnének:
fulladok, menekülök
föl, észak felé, Finnország
árnyas zugaiba,
hol víz énekel a vízben
 
magára hagyva hosszan,
 
erdő áll erdő mögött,
 
a Nap mögött ott áll a Hold
s a Hold mögül
hangos szívdobogásomat
hallják a vadak.

 

 

 

Emberek, ágak

Teli van csönddel ez a nap,
teli van csönddel a világ,
rossz csönddel, nehéz csönddel,
mintha egy néma kakukk fészkelte volna fülembe magát.
Hiába suhorásznak fémes kamionok az éjszakában,
hiába lövöldöznek próbabábukra
vérengzésre készülő, titkos terroristák:
doboz-mindenség süketsége bujkál a hallójáratokban.
Tompák a vasgolyók is. A vonatok. Az álmok.
Erdők vergődnek hangtalanul: vasvillára
föltűzött, rongyos baglyok.
Talán meg kellene szeretnem valakit újra,
lélegzetét,
fapapucsa zaját a lépcsőházban
s hallgatnom ahogy a haja pattog, ha fésülködik.
Elmúlna közben egy év,
elmúlna kettő
s visszatérnének hozzám a hangok,
akár a sötéten sikkanó fecskék Afrikából,
tányérok hangja,
országok hangja,
párkányt rugdaló esőké,
a felhők Beethoven-haja alól a tavasz vállropogtatása
s levélke-hangok
súgnák fülembe újra: voltunk és ismét leszünk:
emberek, ágak, susogó, édes nyelvek.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]