Vadfiú hajjal

I. Milyen év, milyen nyár, nem tudom – korom-pióca dőzsöl a combomon s a madarak egész nap fejest ugrálnak még a sűrű lombba, vizet viszek a számban a császártói tücsöklakodalomba – s úgy lélegzek, mint aki énekel és léggömb-tüdővel álltóhelyéből égre kel és alászáll és fű lesz és folyó és hangyavár fölé kitűzött, fekete lobogó – – esőt álmodok, vízözönt, fákat kidöntő Nagy Halat, bal szemében egy város vörös tornyai látszanak, a jobb szemében én, megsokszorozva, csapatosan, vadfiú hajjal, futóbajnokok ingében csatakosan.   II. Milyen év, milyen nyár, nem tudom – túl nagy a fény, hogy láthatatlan szavak bozótjában elrejtőzzek, túl nagy a fény, hogy vakító papírra verset írjak – hajamat, mint a nádast zúgni hallom, s a parázna utak porában magam vagyok a költemény, a szerelem kóbor világválogatottja magam vagyok, röpül előttem lángpöttyös meggyfalevél, járomcsontom fölött vadászok sortüze s fejem a Kárpátok halántékához odacsattan, valaki sír, valaki elsirat, de hiába követ nappali gyász: a megsemmisítő nyárban is a teljes életemre emlékezem.   III. Milyen év, milyen nyár, nem tudom – testem előtti szél, testem utáni nap sajdul át csontjaimon, s a láng ígérete, hogy túlvilágon is nyár lesz, csupa dél, szívet-hamvasztó sétaút jegenyelevél fényinél.