Az volt a legnehezebb

Az volt a legnehezebb: a berendezett sírboltból kiszökni, a megszokott szék, a megszokott ágy, a megszokott szó országrészéből át a seholba – jól körülszegecselve az ajtó s a fárasztó csillagvilág is szögekkel kivert csizmatalp arcom előtt. Az első tél még a súnyásoké: ó, semmi, semmi: az égből csak korom pilléz s a ropogó bádogcsatornákon szeszgőzös testek csavarodnak. A második már a hallgatásé: hó hull, varasodó sebek hullnak s bukósisakban jön el a tavasz. * Az volt a legnehezebb: a karácsonyi kocsonyát lelökni – a hús lágy földrengését gyermeki szemek nézték, fekete omlott feketére, cserép cserépre, s vérző nagyujjam harangzúgásra veszni indult. * Az volt a legnehezebb: beleszeretni újra a romokba, élni az elhagyott nélkül elhagyottan s mint fényképrabló az előhívatlan fényképekkel bújni ágyba: egy kisfiú ás gödröt az anyja mosolyába, fölötte a Nap: madarak árvaháza. Az volt a legnehezebb: ámulni a csontig szaladó, szikár tűkön, a szőnyegek férfi-szakállát lesimító kézfejemen, mintha a nők már soha többé, mintha szemük és nedveik türelmetlensége már soha többé. * Az volt a legnehezebb: hátrálni magamhoz vissza és kezdeni újra a testből, ami nem test, a szorongatott csírákból, ami nem csíra s az egyszarvú gyönyör alomszalmáján nem váltani meg senkit, csak lélegezni.