A föltámadás első pillanatai
| Ott ült a kutya, szalmatörekkel és sebekkel borítottan a |
| ganyédombon. A gyehenna büdös füstjében ott ült a kutya. |
| Szóltak a húsvéti harangok sebeinek, bim-bam, bim- |
| bam s a tarkón lőtt házak falából is előbújt egy-egy darázs, |
| de senki se hitte el, hogy föltámadunk. |
|
| A háború utolsó halottait épp vetkőztetni kezdték a |
| gyorskezű életbenmaradók: sisak le, bakancs le, kapca le, |
| zubbony le, mintha tökrészeg fiakról anyák ráncigálnák a |
| bemocskolt göncöt: édes Istenem, hol jártatok, szerencsétlenek, |
| disznók, árváim, édeseim! Ó jaj, a kisiklott ádámcsutkátok, |
|
| Súrolt a déli szél s ujjbegyen bimbósodott is a halál |
| szérűjében, de leverhetetlennek, egyedül csak a magnak |
| megmaradt tyúkot láttam: holtak kifűzött bakancsszíjával |
| kínlódott lidércesen. Húzta-nyúzta, kapkodta föl a végét |
| a szőrrel és töltényhüvellyel elkevert sárból, szinte |
| szárnyalva a szerencsétől, hogy most csípte fülön a világ |
| leghosszabb tavaszi gilisztáját. |
|
|
|