Töredék a hetvenes évekből
| Aludtam, várakoztam, töredeztem, |
| egyetlen fűszál árnyékában fakultam évekig, |
| lestem az égre fölérő kezeket, mit kutatnak, |
| a Holdra induló szemek fölajzott seregléseit, |
|
| de csak a képek, a hírek, a megunható csodák szaporodtak, |
| szemétbe hulló hajszálaim, de csak a bujtogató |
| ipari álom nyomult felém éneklő kilincsekkel |
| s a földrészeket egymásba pörgető, nagy, szárnyas ajtó, |
|
| de csak Magyarország korán jött zúzmarája |
| ült rá megint a küszöbömre. Hiányos életemmel |
| hát fényeskedhetek újra: magam gyártva magamnak |
|
| még a levegőt is; világűr-farsang másnapján az árva |
| szavakat, ideg-fényt, ideg-csodát; ami sír, ami ölel |
| s a csontomon át üzen a szememnek – – |
|
|
|