Más őszben, más nyarakban

1. Hogy napnak, féregnek nem lesz már soha más neve, jól tudta régen. S hogy életem is csak merő tapintat az ő elszegényedett szemei előtt, jól tudta azt is. Nyár volt, nagyon sok nyár, de mintha nagykabátban ültem volna mindig az asztalához.   2. Ősszel, mikor a háztetőre gesztenye kopogott s a kerti fű már az éj koporsójában hanyatt feküdt, mondott még olyan mondatokat, amiktől megremegtem: Húsz éve várom, hogy megnézd egyszer gyufalángnál az arcom, de te még nem nézted meg. És el sem tévedtél velem soha, ahogy egy férfi a városba szakadt nőkkel eltévedhet, pedig én is árva vagyok! Megkeményedett lábnyomba születtem bele s akié a lábnyom volt, eltávozott.   3. Más őszben s más nyarakban szerettem volna otthon látni, más gyöp fölött, madarak sétaútján, hajat és kendőt lobogtatni, de ő csak félni tudott. Félni mindentől, aminek hangja van, csöndje, végakarata, mert ki tudja, mi jön még s mi jöhet? Ha kóbor vadméhek izzottak föl körülötte, mint a réz, elsötétítette magát, akárha bombáznának. Keze az arca előtt, a teste előtt, közte és köztem.   4. Már félne halálomtól is, bár szélviharos óráján ezt kívánja. Félne, hogy fák lépnének be megüresedő házába, mint az én örökké ködablakú verseimbe és áthatolhatatlan erdőt szülnének ágya köré.