Kinyitom ablakomat
| Kinyitom ablakomat erre a délutánra, |
| napozik még a kert, a kő, |
| de a verebek lába alatt már zörög a fű |
| s a falakat borító vadszőlő alól is |
| elővöröslenek a vásott téglák. |
|
| Ősz, ősz. Minden, ami közel volt eddig, |
| szégyentelenül közelebb jön: |
| a szomszédos tetők mohája, a darázs, a tűz, a fosztogató |
| Bearanyozott múzeumi pajzsként |
| arcomig sugárzanak a századok is, |
| vér és bor keresi bennem a mindig kiszemelhető áldozatot. |
|
| De csak vér-ágra s tegnapi virág-csontvázra talál |
| s döngő bogárra, ki elhozza estére csillagomat, |
| el a könnyű órát is talán, mikor a sötétség |
| a sötét szemektől újra megfogamzik, |
| lábhoz ér a láb s minden, ami elmúlna: |
| édes jajveszékeléstől újjászületik ismeretlen |
|
| s már eljátszhatna velem akár egy hópehely is. |
|
|
|